Megérintelek (Jikook)

Megérintelek 5.

Jimin a szobájába küldte Eunjit, hogy játsszon még egy kicsit, mielőtt megérkezik a pizza. Ő a konyhába ment, és elővett három tányért, három poharat és kivett egy kólát a hűtőből, a kicsinek pedig egy kis őszibaracklevet készített ki.

Fejben még mindig a munka körül forogtak a gondolatai, de egy kép folyton bevillant és közéjük furakodott. Egy szempár volt az. Kook szürke szemei mindenhol ott voltak és őt figyelték, hiába próbálta száműzni azt a tekintetet. Nagyot sóhajtva, gondterhes vonásokkal az arcán dőlt neki a pultnak. Fogalma sem volt, hogy mit látott, csak annyit érzett, hogy felzaklatta az a szempár. Valami ismerős volt számára abban a tekintetben, de nem tudott rájönni, hogy mi volt az, és ez igazán idegesítette. Érezte, hogy látta már, hogy találkozott már olyan tekintettel, vagy legalábbis hasonlóval.

A kezdeti nehézségek ellenére, ami abból fakadt, hogy szinte újra meg kellett ismerniük egymást Jungkookkal, eljutottak addig a pontig, hogy végre ismét fesztelenek voltak egymás társaságában. Igaz, hogy nem olyan értelemben, mint két tizenéves, de mint két felnőtt férfi, meglehetősen jól kijöttek. Sokat beszélgettek és rengeteg emléket idéztek fel újra, ami közelebb hozta őket egymáshoz. Mégis úgy érezte, mintha még mindig lenne köztük egy kis távolság. Mindig ott volt az az alig érezhető két lépés távolság, amit sehogy sem tudtak megugrani. Sokszor gondolta végig, hogy mi lehet az oka, de mindig azzal magyarázta, hogy végül is felnőttek, és mind a kettejüknek saját élete van már, saját titkokkal és saját gondolatokkal, amit nem feltétlenül akar megosztani másokkal. Ezt a sok-sok eltelt év számlájára írta, amit távol egymástól töltöttek, és amit már számtalanszor megbánt, mióta Jungkook megérkezett. De akkor az volt számára az egyetlen járható út. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... ha már akkor sem enged a belső démonainak, amik megpróbálták a sötétségbe rántani és végül sikerrel is jártak.

A múlton merengve állt a konyhában, mikor Kook felbukkant. Egyikük sem szólt semmit. Jimin nem mozdult, csak csendben figyelte a fiút, Jungkook pedig minden további nélkül a hűtőhöz sétált és kivett belőle egy doboz sört. Felpattintotta és nagyokat kortyolva itta ki félig, majd kézfejével megtörölte a száját.

- Kérsz te is? – nézett Kook a férfira.

- Nem. Kösz. – válaszolta Jimin. Hangjából érezhető volt, hogy még mindig mereng kissé.

Jungkook a konyhaasztalnak dőlt, onnan figyelte Jimint, aki kitartóan a földet bámulta. – Valami baj van? – kérdezett rá egyből.

A férfi sóhajtott egyet és megrázta a fejét. – Nem. – mondta, kicsit sem határozottan. – Nincs semmi baj. – ismételte meg, mert még ő is hallotta a saját hangján, hogy kiérződött a hazugság.

- Ki kellene venned pár nap szabadságot. – szólalt meg Kook, majd ismét a sörébe kortyolt. – Mikor voltál utoljára?

Jimin elgondolkodott a kérdésen. – Nem igazán emlékszem... – ráncolta össze homlokát. – De nincs szükségem rá. Teljesen jól vagyok, már hozzászoktam ehhez a munkatempóhoz. Ha nem mennék be, már hiányozna.

- Akkor mi a baj? – kérdezett rá ismét Jungkook. Látta a férfin, hogy valami jár a fejében, és úgy gondolta, hogy ez nem túl jó előjel. Nem akarta, hogy Jimin visszaessen valami miatt az önsajnálatba, és az eddig megtett erőfeszítések semmivé váljanak. Fogalma sem volt arról, hogyan vegye rá a férfit, hogy beszéljen az érzéseiről, ne csak gondolkodjon rajtuk.

A férfi végül megadóan sóhajtott. – Csak rajtunk gondolkodtam. – még maga is meglepődött, hogy kimondta.

- Rajtunk? – kérdezett vissza Kook, és próbált úrrá lenni az izgatottságán, amitől a pulzusa hirtelen megemelkedett. – Ezt, hogy érted?