Megérintelek (Jikook)

Megérintelek 18.

Halk hangok ütötték meg a fülét, de bentebb kellett mennie, hogy értsen is belőlük valamit. A kint parkoló autóról tudta, hogy Sané, de azonnal felismerte Yesung hangját is. Ami viszont megütötte a fülét, az a harmadik hang volt. Monoton volt és hideg. Fáradt és lehangolt. Nem lengte körbe az a melegség, amit annyira szeretett benne, amikor kimondta a szavakat. - „Rendben. Később megkeresem és beszélek vele. Én képtelen vagyok..."

Jimin arcából kifutott a szín és szédülni kezdett. Szóval ennyi volt? Jungkook is feladta volna? Annyira nehéz eset lenne, hogy még Jungkook szíve is képes feladni? Azé a Jungkooké, aki annyiszor bizonyította már, hogy mennyire szereti?! Akkor ő mit tehetne még ezután? A táska kiesett a kezéből és hangos puffanással ért földet a padlón.

A konyha felől éles csattanás hallatszott, mintha egy szék dőlt volna fel. Futó léptek zaja, amik felé közeledtek, majd Jungkook sápadt arca vele szemben.

- Jimin!? Minden rendben? - kérdezte aggódva Kook, ahogy meglátta a férfi szürke arcát.

Jimin ellépett a fiú keze elől, ami az arcát akarta megsimogatni, majd pár lépés után kikerülte a másik két alakot is, és egyenesen a szobájába ment. Becsukta maga után az ajtót, de tovább nem jutott, csak a padlóra ereszkedett. Szeretett volna összetörni teljesen, de nem jöttek elő azok az érzések, amik lehetővé tették volna mindezt. Csak ürességet érzett semmi mást. Teljes volt a sötétség.

- Megpróbálok beszélni vele. - mondta feszülten Yesung.

San elkapta a férfi karját, hogy visszatartsa. - Szerintem semmi értelme. Láttad az arcát nem? Jobb lenne, ha most elmennénk inkább. Ha Kook nem tud neki segíteni, akkor mi sem tehetünk semmit, csak még jobban kiborulna.

- A fenébe is! - sziszegte Yesung. Hangja tele volt aggodalommal, ahogy San tekintete is.

- Gyere! - szólt rá San még egyszer Yesungra, majd Jungkook mellé lépett, akinek az arca már nem különbözött Jiminétől. - Hívj, ha van valami. - tette a fiú vállaira a kezét és próbálta biztatni. - Megfogjátok ezt oldani.

Jungkook bólintott, majd a szeme sarkából látta, ahogy a két férfi távozik. Még percekig állt a falnak támaszkodva, és azon gondolkodott, hogy mi történhetett Jiminnel, hogy reggel óta még rosszabbul festett. Őrjöngeni lett volna kedve, hogy semmit sem ért, semmit sem tud, és semmit sem tehet!

A lába magától vitte az ajtó elé és rátette a tenyerét. A hangja halk volt és megtört, de az összes reményét és szeretetét belehelyezte. - Szeretlek.

A vihar hangja erősödött. Végül a szél is feltámadt, és az esőcseppeket az ablaknak verte.

A konyhába ment, felállította a széket, és visszaült. Csak nézte az ajtót és várt.

Jimin is hosszú percekig ült a földön. Nem gondolt semmire, mert úgy érezte, hogy nincs már mire és teljesen feleslegesnek találta. Csak hallgatta a kinti vihar hangjait, miközben a szürke ablakot nézte. Párszor megszólalt a telefonja, de egyik hívást sem fogadta, csak lehalkította.

Az üresség ismerős volt számára. Már nem esett kétségbe tőle, csak elfogadta, hogy ez a sorsa, hogy ismét megtörténik. Mindig akkor, amikor az élete talán jobbra fordulna. Csakhogy ez az üresség, minden addiginál súlyosabban nehezedett a testére, mert most egészen más volt. Úgy érezte, hogy sokkal többet veszített, mint addig bármikor, mert az összes reménye odalett és hiába volt minden.

Felállt, kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. A konyhába ment, legalábbis arra vitték a lábai. Látta Jungkookot, de figyelmen kívül hagyta. Nem volt dühös, nem volt mérges és szomorú sem. Egyszerűen csak nem érzett semmit, és azon a ponton ez meg is felelt számára. Levett egy poharat a polcról és vizet töltött bele.