Megérintelek (Jikook)

Megérintelek 7.

A hétfő reggel túl gyorsan közeledett. Jimin már csak azt vette észre, hogy Eunjit keltegeti, aki semmi pénzért nem akart felkelni. Hosszas huzavona után sikerült csak egy kis életet lehelnie belé.

Az előző nap mindenkit lefárasztott, különösen az este. Mivel napközben nagy volt a hőség, ezért csak késő délután merészkedtek ki a medencéhez. Addigra már elviselhetőre hűlt a kinti forróság, amit a hűvös víz még elviselhetőbbé tett. Már régen besötétedett, amikor ráhagyták a fürdőzést és a játékot. Eunji pedig úgy elfáradt, hogy még másnap reggelre sem sikerült visszanyernie az összes energiáját.

Jimin viszont úgy érezte magát, mintha túl is lett volna töltve élettel. Olyan érzése volt, mintha minden akadály elgördült volna előle, annak ellenére, hogy az előző napi beszélgetése Jungkookkal, még sokszor eszébe jutott a délután folyamán. Ahogy összeszedte a gondolatait és helyre rakta az érzéseit, egyből szégyellni kezdte magát, amiért nem mondott a fiúnak semmit, csak se szó, se beszéd otthagyta. Pedig igazság szerint csak zavarban volt. Olyannyira zavarban, hogy nem vitte rá a lélek, hogy kimondja azokat a szavakat, amik abban a pillanatban megfordultak a fejében. Még este lefekvés előtt is azon gondolkodott, hogy ugyan mit is akart mondani igazából. Azt, hogy köszöni, hogy mellette áll? Hogy ott van és támogatja mindenben? Hogy nélküle nem biztos, hogy végig tudna menni azon az úton, amin elindult akkor, amikor ő betoppant a küszöbön? Képtelenség lett volna, hogy ezeket elmondja... mert, hát basszus! Egy barát nem mondja azt a másiknak, hogy "örülök, hogy egyáltalán létezel, mert úgy érzem, hogy így sokkal könnyebb nekem is túlélni"... ugye?

Miközben segített a kicsinek felöltözni, elhatározta, hogy legalább megköszöni azt a rövid beszélgetést. Ennyivel minimum tartozik Jungkooknak, és a lelkiismerete is ezt diktálta.

- Jó reggelt, Hercegnőm! – köszöntötte Kook a lépcsőn leszaladó Eunjit. – Készen vagy? Indulhatunk?

- Igen, mehetünk! – bólogatott a kislány.

Ezután Jiminre nézett. – Neked is jó reggelt. – köszöntötte mosolyogva. – Jól aludtál?

- Mint a bunda. – válaszolta Jimin kedélyesen, aztán komolyabb hangon még hozzátette. – Szeretnék mondani neked valamit...

- Hercegnőm. – fordult Jungkook a kicsi felé. – A konyhában van az uzsonnás dobozod, meg találsz banánt is, idehoznád?

- Persze! – érkezett a válasz, majd apró talpak dobogása, és már ketten is maradtak.

Ekkor fordult vissza Kook a férfi felé. – Hallgatlak.

- Szóval... - kezdett bele Jimin a mondandójába, de valamiért nehezebbnek érezte, mint addig bármikor. Ahogy Kook ott állt előtte, és felnézett azokba a szürke szemekbe, ismét zavarban érezte magát. Úgy érezte, hogy könnyebb lenne, ha nem szemtől-szemben állnának, ezért inkább csak össze -vissza kapkodta a tekintetét. – Csak szeretném megköszönni a tegnapit. Azért remélem, hogy nem könyvelsz el egy depressziós, fásult és magába forduló fickónak. Igyekszem, de időnként még mindig nehéz úgy tennem, mintha nem történt volna semmi.

Jungkook kissé meglepődött, mert egyáltalán nem számított rá, hogy Jimin így elé áll majd. Azért sem gondolt rá, mert nem is várta el. Nagyon jól látta előző nap a férfin, hogy a hirtelen hangulatváltozás kissé megviselte, így teljes mértékben megértette őt. Ő elmondta a gondolatait és reménykedett benne, hogy egy kicsit segíteni tud rajta. Miután túltette magát a szolid meglepettségen, mosolyogva figyelte az előtte álló feszengését, de mivel Jimin nem volt hajlandó ránézni, hogy úgy beszélgessenek, ezért a kezébe vette az irányítást.