Megérintelek (Jikook)

Megérintelek 17.

Jimin szemei csak úgy kipattantak reggel. Mintha csak pislogott volna egyet és eltelt az éjszaka. Nem kellett megerőltetni az emlékezetét sem, hogy minden pillanat ott legyen a szemei előtt. Minden teljesen tiszta volt.

Az első, amit megpillantott, az egy rózsaszín takaró volt, ami lelógott a vállán, ahogy oldalt feküdt az irodájának a kanapéján. Még Eunji hagyta ott valamikor. Egy karnyújtásnyira volt tőle a dohányzó asztal, amin észrevette a telefonját. Kinyújtotta a kezét, hogy felvegye és megnézze, hogy mennyi az idő. Nem sokkal múlt nyolc óra. Visszatette a telefont az asztalra.

Egy kar szorosabban fogta át a derekát a takaró alatt és közelebb húzta. – Jó reggelt. – szólalt meg egy karcos hang mögötte.

Jimin végigsimított Kook karján, majd ujjait összefűzte a fiúéval. – Jó reggelt. – szólalt meg ő is, még kissé rekedt hangon.

Jungkook megcsókolta a férfi fedetlen vállát. - Hogy érzed magad?

Jimin megszorította Jungkook kezét. – Nem is tudom... még nem tudom.

Kook a férfi nyakába fúrta a fejét, mélyeket lélegzett a bőrből és apró csókkal szórta be. – Semmi baj. –mondta nyugodt hangon. – Most már sokkal könnyebb lesz.

Ezt Jimin is érezte, és tényleg meg is könnyebbült, viszont eddig azokba az érzésekbe kapaszkodott, azok terelték és alakították az életét, amiket végre sikerült kiadnia magából és egy pillanatra még elveszettnek is érezte magát. Sok volt az üres tér az elméjében és olyan csupasznak érezte magát.

- Már mondtam, hogy nem fog menni egyik napról a másikra, de kétségtelenül nagy lépést tettél meg tegnap. Szóval most pihenj egy kicsit, és hagyj időt magadnak. – duruzsolta Jungkook a fülébe. A fiú meleg lehelete akaratlanul is az éjjelt juttatta az eszébe. Még sosem volt együtt így senkivel azelőtt. Egy éjszaka alatt megtapasztalta a feltétlen szerelmet és a gyönyör olyan formáját, amit el sem tudott képzelni azelőtt. Az a végtelen türelem és szeretet, ami a fiúból áradt felé minden pillanatban, megtöltötte a szívét.

- Igen, tudom. – sóhajtotta Kook válasz gyanánt. Meg akart fordulni, hogy szembe kerüljön Jungkook, de végül megállt és elmosolyodott.

- Megint? – kuncogott halkan.

Jungkook a férfi bőrébe sóhajtott, majd halkan felnyögött, amikor a reggeli merevedését Jimin fenekéhez szorította. - A közeledben lehetetlenség parancsolni neki. – válaszolta rekedt hangon, majd újra megcsókolta a férfi vállát. – Ne is foglalkozz vele, majd elmúlik.

Jimin elmosolyodott és végül a fiú felé fordult. Az ablakból szűretlenül áradt a szemébe a reggeli nap fénye, miközben Kook álmos, de végtelenül jóképű arcát figyelte. – Köszönöm. – suttogta a fiúnak.

Jungkook elmosolyodott és megsimogatta a férfi arcát, szemeit, homlokát... - Neked bármikor.

- Lassan el kellene indulnunk. – vázolta a dolgot Jimin.

Jungkook a kis hely ellenére nyújtózkodni próbált, több-kevesebb sikerrel. – Igazad van. El kell mennünk Eunjiért is.

- Nem-nem! – kacagott Jimin. – Először rendet kell tenni az udvaron. – javította ki a fiút.

Kook lemondóan sóhajtott. Szorgalmas ember volt ő, de most inkább hazament volna, hogy összebújjon Jiminnel a kanapén és egymásból lélegezzenek... – Nincsenek olyan kis manóitok vagy valami, az ilyen munkára?

Jimin ismét nevetett, a szemei csillogtak és az arca gondtalan volt. Kook odahajolt és megcsókolta a férfit, kezét végigfuttatta a vállától, a derekán át és a fenekén keresztül egészen a combjáig, amibe finoman belemarkolt.