Megérintelek (Jikook)

Megérintelek 14.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezett rá Kook.

Jimin elgondolkodott, miközben még egyszer belekortyolt a borba. – Te... te hogyan jöttél rá, hogy... szóval, hogy meleg vagy?

Jungkook nem válaszolt azonnal. Jól megrágta a kérdést és a lehetséges válaszokat is. – Nem tudok olyan esetet mondani, amire azt mondanám, hogy na, az volt az a pont, ha erre vagy kíváncsi.

- Akkor hogyan? – faggatta Jimin. Érdekelte a válasz.

Kook a poharat nézte, amiben a vörösbor csillogott a tévéből rávetülő fénytől. – Nem tudom, hogy ez hogyan működik másoknál, de nálam inkább egy folyamat volt, egy elég hosszú és nehéz folyamat.

- Elmeséled nekem? – kérdezett rá Jimin. – Szeretném tudni. Persze, ha nem akarod...

- Bármit megtennék neked! – szólt közbe Kook, és komolyságát nem csak a hangja, hanem a tekintete is tükrözte. Jimin megilletődött a kimondott szavak horderején. Jungkook még pár másodpercig hallgatott, de csak addig, amíg meg nem találta a megfelelő kiindulási pontot a történetéhez.

- Születésemtől fogva ismersz, így talán még emlékszel, hogy mindig is milyen ragaszkodó gyerek voltam. Az első ember az életemben Apa volt. Imádtam vele lenni. Nem is olyan volt számomra, mint egy apa, inkább ő volt minden. Az apám, a barátom, a játszótársam, a tanárom és a társam a csínyekben is.

Jimin természetesen tudta, hogy miről beszélt Jungkook, és egy-két emléken, amik hirtelen megjelentek előtte, elmosolyodott.

- Még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Fel sem fogtam igazán az egészet, csak azt vettem észre, hogy nem jön haza. Hiányzott és a harmadik napon megkérdeztem anyát, hogy mikor jön végre haza. Akkor anya azt mondta, hogy soha többé nem jön haza. Nekem ez jelentette a halált akkor, hogy soha többé nem látom őt. A temetés után napokig ki sem jöttem a szobámból. Nem éreztem semmit. Vagyis, ez így nem igaz. Azt éreztem, hogy egyedül maradtam. Olyan érzés volt, mintha... már megszűntem volna fontosnak lenni bárkinek is. Persze, visszagondolva tudom, hogy ez nem így volt, de hát gyerek voltam.

Jimin elszomorodott, amikor felidézte azt a nagyon nehéz időszakot. Ő sem élte meg valami jól, és fogalma sem volt, hogy hogyan élhette meg mindazt Kook. Bár a fiú még mindig a poharát nézte, de látta a szemeiben a szomorú csillogást.

- Igazából nem vigasztalásra vágytam. Nem arra, hogy játszanak velem figyelemelterelésképpen, vagy folyton törölgessék a könnyeimet, és egészen egy bizonyos pontig, még én sem voltam tisztában azzal, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy végre elinduljon bennem valami gyászféleség. Egészen addig, amíg meg nem jelentél az ajtómban. Fogalmam sincs, hogy mennyire emlékszel az akkori ígéretedből, és az is lehet, hogy te nem tartottad olyan fontosnak, de nekem abban a pillanatban a világot jelentette.

Jimin pontosan emlékezett az ígéretére.

- Még az is lehet, hogy az volt az a pont, amire kíváncsi vagy. – mosolyodott el Jungkook, miközben Jiminre nézett. Szemei ködösen csillogtak. – Az pár szó valahogyan kirántott a gödörből. Őszintéknek éreztem, és annak a reményébe kapaszkodtam, hogy az egy ígéret volt, amit nem szabad megszegni. – Kook felnevetett azon, amit mondott. – Igen. Gyerek voltam. Lassan minden helyre billent, és én elfogadtam a halál gondolatát, bár nagyon fájt. Azután jött az a bizonyos telefonhívás.

Jimin érezte a tokában a gombócot, ami egyből fojtogatni kezdte az emléktől. A szüleinek a halálhíre.

- Csak ültem és néztelek, ahogy teljesen összetörtél. Emlékszem, hogy megrémültem. Te sokkal nagyobb, idősebb és keményebb voltál nálam, mégis megláttam a lehető legtörékenyebb oldalad. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, csak azt éreztem, hogy borzalmasan szenvedsz.