Tiltott románc

Nyolcadik fejezet

Szeptember 14.

Ismételten egy hétfő reggelre ébredtem, ami azt jelentette, hogy mától újra be kell járjak az egyetemre. Az igazat meg mondva nem igazán bántam, mert szeretek tanulni, de az hazugság lenne, ha azt mondanám, nem élveztem itthon ezt az egy hetet. Még egy kicsit forgolódtam az ágyamba, majd új erővel hagytam magára az én drágalátos ágyacskámat. Reggeli után a saját fürdőszobám hatalmas tükre előtt álltam, és azon gondolkodtam mit kezdjek a hajammal. Végül egy egyszerű laza fonat mellett döntöttem. Fel vettem a kedvenc fekete passzos farmernadrágomat, a zöld csipkés felsőmet, és a zöld nike dunk cipőmet. Természetesen nem maradhatott ki a szettemből a fekete bőrkabátom se! Fel dobtam a vállamra a táskámat, és Dammel együtt ültem be az autóba.

-Mi a terv mára?-kérdezte tőlem Dam, vezetés közbe
-Nem tudom. Iskola után edzek keményen!- válaszoltam, miközben a körmöket birizgálltam
-Egy hét Kicsi! Egy hét és szétvered a King lányt!-vigyorgott
-Hidd el, magára sem fog ismerni!- vigyorogtam ördögien
-Ebben nem is kételkedek!

Az egyetemig vezető út nyugodtam telt. De amint ki szálltam az autóból Charlotte azonnal le rohant.

-Delilah, el se tudod képzelni, mit kellett nélküled át élnem velük!- hadarta, és Damien és a mellette álló Marcusra nézett
-Óh ne félj! Tudom én milyen velük összezárva lenni!- sóhajtottam
-Na és jobban vagy? Beteg voltál, vagy mi?- bombázott a kérdéseivel

Természetesen eszem ágában sem volt elmondanom neki az igazat, hogy miért is voltam otthon egy hetet, így hát a jól ismert influenza kifogással jöttem elő:

-Megfáztam, és lázas is voltam. Így a doki ki írt egy hétre.
-Óh basszus, ez nem hangzik valami jónak! De az a lényeg hogy mostmár te is itt vagy!-karolt belém ami elsőre meglepett, de úgy döntöttem nem leszek egy bunkó köcsög, hogy el taszítsam
-Én is nagyon örülök meg minden, de nem ártana mostmár be tolni a seggünket az órára!
-Jójó!-helyeselt Charlotte

A terembe be lépve egyből találkozott a tekintetem egy már jól ismert whiskey barna szempárral. Amint találkozott tekintetünk hatalmasat dobbant a szívem, és éreztem hogy kezdi elönteni arcomat a pír. Valószínűleg Ryan is észrevette milyen hatással van rám, mert egy önelégült mosoly ült ki arcára. El kaptam róla a szemem, hisz nem akartam még véletlenül se le bukni. Le ültem a szokásos helyemre, és nem sokkal később Dam is le ült mellém, és megkezdődött az irodalom óra. Mint már tudhatjátok közel áll a szívemhez az irodalom, és a mai órán pont egy versből feleltünk. "Jó kislány" módjára fellendítettem kezemet a magasba, jelezve hogy én szeretném kezdene a felelést a mai órán. Maga a vers témája a szomorúság és a szorongás volt. Amint bele kezdtem a versbe, mintha egy másik énemet hallottam volna. Teljesen át éltem a verssorokat és az összes érzelmemet kiadtam. Könnyű volt átadnom magam a szavaknak, hisz én is ugyanilyen szorongásokkal küzdök. Mikor a végére értem és körbe néztem, mindenki engem nézett csöndben, eltátott szájjal.

-Mrs. Ramirez, ez volt pályafutásom alatt a legszebb felelés amit hallottam! Egyértelműen csillagos ötöst kap!
-Köszönöm!- válaszoltam szerényen

A nap további részében nem igazán csináltunk semmi érdekeset. Az órákon jegyzeteltem, egyszer-kétszer be kiabálltam a helyes választ de semmi egyéb nem történt. Mivel Damnek még volt egy órája, mert szegény hülye matekból és fel kell hogy szárkozzon, elhatároztam hogy gyalog megyek haza. Már métert tehettem meg az iskolától, amikor autó csikorgást hallottam meg magam mögül. Hátra kaptam a fejem és Ryan-el találtam szemben magam. Pontosítok, Ryan-el és az eszeveszetten menő autójával. Le húzta a maga melletti ablakot, és ki kiabállt nekem.