Tiltott románc

Tizenkettedik fejezet

Ajtó csapódás. Ezt hallottam, utoljára mielőtt Dam el nem ment volna autóval. Ryan-hez.

Féltem. Életemben először féltem valamitől. De a "legszebb" az benne, hogy nem magamat, és nem is az ikertestvéremet, hanem a szerelmemet féltettem. Tudtam, hogy Damien bántani fogja őt. Most jogos bennetek a kérdés, hogy mégis miért féltek egy boxolót? Mert szeretem! Ez kellett történjen, hogy rájöjjek szeretem őt! Az ellenségemnek kellene legyen, e helyett ő jelenti nekem a világot. A menedéket. Az életet. Ő a mindenem. És nem bírnám elviselni, ha valami baja esne miattam!

Újra megpróbálltam valahogyan kijutni a szobámból, de esélytelen volt. Le futott a fejembe egy jó párszor az az opció is, hogy az ablakon kimászok, de az egyenlő volt a gyorshalállal. Idegesen előkaptam a telefonomat, és amennyi üzenetet csak tudtam, írtam Ryan-nek.

Delilah üzenete: Ryan, Damien hozzád
tart!

Delilah üzenete: Kérlek menyj el otthonról!

Delilah üzenete: Nem akarom hogy bajod essen!

Delilah üzenete: Válaszolj már kérlek!

Egyre idegesebb voltam. Ryan nem írt vissza. És ez megrémisztett. Mivan ha épp most verekednek? Édes istenem, én ezt nem bírom! Le rogytam a padlóra, és elvesztem. Hogy mégis mibe? Az érzéseimbe.

Ebben a szituációban gyűlöltem Damien-t! Ő hagyott magamra. Miatta aggódtam. Nem Ryan miatt. Ryan volt az, aki elterelte a gondolataimat, és ezzel megakadályozta a szorongásomat. Lett egy ember, akit szeretek. Akibe szerelmes vagyok. De ő elakarja tőlem venni. De én nem hagyom! Sőt! Élete legrosszabb döntése volt amit tesz! Könyörögni fog nekem, hogy bocsájtsak majd meg neki, de én nem fogok!

Percekig, órákig ültem össze kuporodva a földön, és egyszer csak azt hallottam, hogy valaki haza jött. Léptek. Ez volt a második dolog amit hallottam. Egyre hangosabbak voltak a léptek, ahogyan közelítettek a szobám felé. Lehet hogy Ryan az! Értem jött, és elvisz engem messzire, ahol végre együtt lehetek vele! Gondoltam magamban, de ez mind csak tündérmese volt. Mert ahogyan a kulcs kattant a zárban, az ajtó másik végén nem az én szerelmem volt, hanem Damien. Az arcán csak úgy virítottak az ütés nyomok, az arca egyes pontjain pedig ki-ki serkentek a vércseppek. Hozzá rohantam, és behúztam neki egyet. Próbálltam tovább ütni őt, de lefogott.

-Eressz el! Gyűlöllek!-kiabálltam, és kapáloztam a karjai közt
-Inkább köszönd meg amit tettem érted Delilah!- felelte nyugodt hangon
-Te semmit nem tettél értem! Csak tönkre tetted az életem! Miért kellett ezt tenned, mi? Én szeretem őt! De te meg akarsz tőle fosztani!- ki bújtam a szorításából, és hátrálni kezdtem
-Nem én, hanem ő fogja megkeseríteni az életed!-horkantott fel
-Tévedsz! Ő csak szebbé teszi, veled ellentétben! Te csak le rombolod!- vágtam hozzá a szavakat megvetően
-Valóban?
-Igen!- néztem vele farkasszemet
-Ha ezt akarod ám legyen! De ha darabokra törte a szíved, ne gyere hozzám! Mert én nem foglak össze szedni téged!- mondta hűvösen, és távozott a szobámból

Amilyen gyorsan és észrevétlenül csak tudtam, le osontam a nappaliba. Felvettem a cipőmet és a dzsekimet, és szó szerint kiszaladtam a házból. Végig futottam az utcákon egyenesen King-ék házáig meg sem állva. Amint a hatalmas ház előtt álltam, be csöngettem. Nagyon reméltem hogy Ryan nyit nekem ajtót és nem más. Azt is reméltem hogy csak ő van itthon, hisz eléggé kellemetlen és veszélyes lett volna az, ha rajta kívül bárki is a házban tartózkodott volna. Vártam. De egyszer csak az ajtó nyitódott, és ami fogadott össze szorította a szívemet. Ryan állt ott, és az arcára tartott egy jeges zacskót. A nyakába ugrottam, és amilyen szorosan csak tudtam, úgy öleltem magamhoz. Nem akartam elengedni! Az enyémnek akartam tudni. És azt akartam, hogy soha senki ne vegye el tőlem. Ryan be csukta az ajtót, és  elkezdett hátrállni velem. Le dobta a kezében lévő zacskót, és átölelt. Nem tudom hogy meddig álltunk így, de egy dolog biztos. Hogy életem egyik legboldogabb percei voltak ezek. Nagynehezen elválltam tőle, és felnéztem rá. A szeme körül már kezdett lilulni az arca, és a szája is eléggé felrepedt. Végig simítottam kiszáradt ajkain, amit annyira szeretek, és csak néztem, üresen.