NANAKOROBI YAOKI

IV. Foregoer

"Do you walk in the valley of kings?/Do you walk in the shadow of men/Who sold their lives to a dream?" (Barns Courtney-Glitter and Gold)

2012.04.04., szerda
Kobayashi Akane

Bárki bármit is mondott, Kobayashi Akanénak igenis voltak érzelmei. Nem gyakran mutatta ki őket, az igaz, de attól még igenis léteztek. Végtére is, csak egy átlagos középiskolás lány volt. Ugyanúgy izgult egy-egy meccs előtt, ugyanúgy szeretett a tv előtt nutellát enni, és ugyanúgy megilletődött, amikor egy felsőbb éves hozzá szólt, mint bárki más. Pusztán annyi volt a dologban a csavar, hogy megtanulta elrejteni a gondolatait, véleményét a hideg, rezzenéstelen maszkja mögé. Hasznos tulajdonság volt már kiskorában is, amikor különleges, aranyszínű szemei és a lányok között igencsak tekintélyt parancsoló magassága miatt csúfolták – most meg aztán pláne, hogy idén elkezdte a felső-közepet.

Oké, ezt még magának is nehéz volt bevallania, de amikor Naoi-san mellett állhatott a pályán, még ha csak pár percig is... hát, remegtek a lábai. Egyszer látta már élőben játszani a lányt, a tavalyi Nemzetin, ahova a régi sulijuk fiúcsapata bejutott, ők meg kitalálták, hogy jófej módon elmennek drukkolni nekik. Korán érkeztek, de a csapatkapitányuk kinyomozta, hogy épp zajlik az eggyel felettük lévő korosztály, a felső-közepes lányok elődöntője, elmehetnének megnézni, ha a többiek is úgy gondolják. Persze, nyilván úgy gondolták, és amikor megpillantották az első néhány labdamenetet, Akanénak rá nem jellemző módon, teljesen leplezetlenül tátva maradt a szája.

Itt minden annyira más volt. Az ütések, a szervák, a blokkok, a fogadások... iszonyúan gyors és pontos, de mégis, a nyerésre álló, fekete-fehér-sárga csapat tagjainak mozgása olyan természetes, olyan könnyed, mintha csak így születtek volna. Különösen az ászuk, egy alacsony, lángvörös hajú, elképesztően erőseket ütő lány ragadta meg a figyelmét. Ijesztően jó volt, csinálhatott bármit, az általa elütött labda szinte ellenállás nélkül tört át a blokkokon, süvített el a liberó mellett, és ért földet az ellenfél térfelén. Akane, aki maga is szélső ütő volt, azelőtt sosem látott ekkora precizitást, ilyen kitűnő labdaérzéket. De akkor és ott eldöntötte, hogy egyszer, valamikor ő is el akar jutni erre a szintre, nem számít, milyen áron.

-Akaneeeeeeee! – Yuna olyan hirtelen ugrott elé a lépcsőfordulóból, hogy Akane minden bizonnyal frászt kap, ha nincs hozzászokva már ehhez is. De hozzá volt, tekintve, hogy a hiperaktív lánnyal általánosban hat évig boldogították egymást, és már a második tanítási napon barátnők lettek. Együtt vészelték át első iskolás éveiket annak minden nehézségével és szépségével együtt, de amikor elballagtak, nem volt még telefonjuk, úgyhogy kényszerűségből, kicsit fájóan, de megszakadt a kapcsolatuk. Alsó-középben Akane nagyon magányos volt, és hiába lépett be másodév elején még a röpiklubba is, egy közeli barátot sem talált – senki olyat, aki igazán megértené, akivel fenntartások nélkül lehet őszinte. Elmondhatatlanul boldog volt, amikor tegnap reggel az első dolog, amit a Kōmorishi felső-középből meglátott, nem másnak bizonyult, mint Yuna kopottas, világosbarna táskája, közepén a bandás felvarróval, amit még tőle kapott valamelyik születésnapjára.

-Hm? – Akane kibontotta a haját, aztán újra összekötötte. Világéletében utálta, ha a szemébe, arcába lóg, mégsem volt hajlandó megválni tőle – kibontva már a könyökéig ért.

-Megyünk gyakorolni? – Yuna lelkesen megpörgette a mutatóujján a ki tudja, honnan elővarázsolt röplabdát – Tudod, a pénteki meccsre!

Ja, igen, a válogató. Akane már tegnap, hazafelé menet azon gondolkodott, vajon egy hét intenzív egyedüli gyakorlással mennyit tud még javítani a képességein így utoljára, valamiért eszébe sem jutott, hogy Yunaval akár közösen is edzhetnének. Talán épp azért, mert...