NANAKOROBI YAOKI

I. Welcome to Miyagi

"When I close my eyes/I can see a ghost from the past/And it cuts just like a knife"                   (Catch Your Breath-Dial Tone)

2012.04.02., hétfő
Naoi Kimiko

Új év, új város, új iskola. Naoi Kimiko még mindig fel volt háborodva, amiért Tokyoból a poros kis Miyagiba kárhoztatta a végzete a szülei válásának képében. Haragudott a világra, a sorsra (bármi is legyen az), de leginkább az apjára, amiért egy idézőjelesen szép februári napon (még csak két hónapja?), egy veszekedés kellős közepén felállt az asztaltól, és azt mondta a családjának, hogy "Ennyi volt". Semmi többet. Két szó, és mégis, alapjaiban rendítette meg Kimiko a világ rendjébe vetett hitét. Naivan úgy gondolta, hogy lesz annyi a szüleiben, hogy legalább megkérdezik őt arról, hogy mégis mit akar kezdeni, de még a tárgyalásra sem mehetett el. Egyedül, hangosabbnél hangosabb rockszámokat üvöltetve várta ki azt a pár órát, és amikor az édesanyja a sírástól vörös szemekkel, meglehetősen ziláltan belépett az ajtón, már tudta, hogy csomagolnia kell.

Na, nem mintha csak és kizárólagosan a Nekoma nagyra becsült másodedzőjén, Naoi Manabun bukott volna meg az egész. Egyértelműen ketten voltak a veszekedésekben, az idő előtt megromlott kapcsolatban, de Kimikoban valamiért úgy csapódott le a konfliktus, mintha csak az apján ment volna el a dolog. Tudta ugyan, hogy ez nem így van, az érzéseit mégsem volt képes megváltoztatni. Ahhoz még túl friss volt a fájdalom, túl nyitott a seb.

És a fenébe is, ő szerette Tokyot. A villódzó neonfényeket késő este, a fahéjas kávét a törzshelyükön, ahová mindig beültek edzés után a röpicsapatával (mi több, néha a fiúk is csatlakoztak hozzájuk), a boltokból kiszűrődő zenét az utcán, a hatalmas parkokat, ahol a cseresznyefák virágzanak. Nem mondta volna magát túlságosan közösségi embernek, de még a nyüzsgést, a tömeget is szerette. A sulis barátaival, akik közül a legtöbben a fiú- és lányröpicsapatból kerültek ki, még ennek is volt egy hangulata. Városnak ugyan Natori sem volt éppen kicsi, de Kimiko és az édesanyja a település legszélén laktak, egy tizenöt emeletes lakótelepi házszörnyeteg legtetején, ahol ráadásul még lift sem volt. A lány ugyan próbálta a dolgok jó oldalát nézni, valami olyasmire gondolni, hogy legalább az erőnléte megmarad, amíg nem talál magának új röpicsapatot... de őszintén szólva nem volt benne biztos, hogy egyáltalán akar találni egy újat. Mármint, a Fukurodanival tavaly megnyerték az Iskolák közöttit, a Nemzetin pedig negyedikek lettek, épp csak négy ponttal lecsúszva a dobogóról. Kimiko erősen kétségbe vonta, hogy ebben a kisvárosban akárcsak hasonló képességekkel rendelkező csapatot találna.

Így aztán nem csoda, hogy nem túl nagy reményekkel lépett be a Kōmorishi Felső-Középiskola kapuján hétfő reggel, az évnyitó és egyéb efféle formális dolgok napján (amikkel nem mellesleg már Tokyoban is torkig volt, de hát mit lehet csinálni). Azt már első látásra megállapította, hogy új sulija nagyjából feleakkora, mint a régi, ennek ellenére öt percig szerencsétlenkedett a tegnap emailben kapott sulitérképpel, és még azután is rossz irányba indult el.

-Ööö, bocsi - nem rajongott az ötletért, hogy rögtön az első napján odamenjen beszélgetni valaki ismeretlenhez, de a telefonja 7:57-et mutatott, és elkésni, hogy aztán mindenki őt bámulja, mikor belép, mindennél rosszabb lett volna. Úgyhogy végülis rászánta magát, hogy megkopogtassa a faliújságot nézegető, vele nagyjából egymagas lány hátát - Meg tudnád mondani, merre van a 24-es terem?

-Mi?! - a lány olyan lendülettel pördült meg, hogy a feje tetején feltűzött, sötét haja kibomlott - Ja, a 24-es? Bocsi, kicsit elbambultam, csengettek már? Amúgy én is oda megyek... várj, te új vagy? Másodéves, 1-es osztály, ugye?