NANAKOROBI YAOKI

XVII. Breathe

"Oh, whoa-whoa-whoa, you're really something, oh/Didn't you know that you could? (...) So breathe like you know you should/Yeah, breathe 'til you've understood/Until you're feelin' like yourself again/Feel the sunlight on your skin/Keep your heartbeat beatin'/Go on, go on, breathe in"
(Mackenzie Ziegler-Breathe)

2012.04.26., csütörtök
Okamoto Yuna

Yuna még életében nem találkozott olyan emberrel, aki szeretett volna reggel futni. Rengetegen akadtak az ismeretségi körében, akiknek semmi baja sem volt a reggelekkel (Hitomi, például, már meglehetősen hozzászokott az évek alatt, az édesanyjuk pedig általában egyenesen jókedvűen ugrott ki reggelente az ágyból); és olyanból is akadt néhány, aki magáért a futásért volt oda (Shinju gyakran kocogott esténként Natori utcáin, és amennyire tudta, mostanság sokszor Kimiko is hasonlóan tett), de hogy egyszerre a kettőt... Yuna ezt a maga részéről fizikai képtelenségnek tartotta. Jó, az is igaz, hogy ő maga meg mindkettőt utálta: a reggeleket, mert a biológiai órája egyértelműen bagoly-típusú volt, a futást pedig néhány, rajta kívül álló ok miatt.

-Na jó, két hegykör elég lesz – Keiko igazán edzősen festett: a pólója felett a Kōmorishi melegítőjét viselte melegítőnadrággal és tornacipővel, és zsebre dugott kezei ellenére olyan méltóságteljesen tudott állni, hogy még a Karasunós fiúk sem mertek a szavába vágni. Még úgy sem, hogy aznap edzette őket először: bátyjának a boltban volt dolga, és mivel a csütörtök reggel amúgy is a közös edzéseik egyikéé volt, Keiko minden további nélkül elvállalta a két csapatot egyedül – Nem mérem, szóval ne haljatok meg, de azért legyen lendületes, mert még mást is akarunk ma csinálni.

-Igenis!

A mezőny eleje máris kilőtt: Hinata és Kageyama a szokásos, Tarzan-üvöltéssel súlyosbított rohanással kerültek a mezőny elejére nagyjából tíz méter után, mögöttük, kissé lassabban ugyan, de jóval kiegyensúlyozottabb mozgással Kimiko futott, a nyomában Shinjuval, Tanakával és Ennoshitával. Döbbenetes volt látni, hogy míg a két elsőéves már a hegy felénél kapkodta a levegőt, a mozgásuk pedig teljességgel szétesett, addig a vörös hajú lány teljes lelki nyugalommal haladt mögöttük, már-már jó volt nézni a futását.

Kissé hátrébb, a középmezőnyben Daichi és Suga kocogott egymás mellett, mögöttük a Nishinoya-Asahi-Hitomi hármassal, akiket a szintén egymás mellett szenvedő Sakura és Kaede követett – a két csoport között pedig Yumi kocogott kiegyensúlyozott, lendületes futással. Tulajdonképpen Akane és Yuna nyugdíjastempóját mindössze Tsukishima és Yamaguchi nem bírta felülmúlni (nahát, ki hitte volna, hogy még erre sem jók a kétméteres lábai), ők viszont olyannyira lemaradtak, hogy a második kanyarban már nem is látták őket. Na, nem mintha akármelyikük is sajnálta volna.

-Te jó ég, állva fogok elaludni – Akane hatalmasat ásított, a hátát verdeső vastag, szőke hajfonatából máris elszabadult néhány tincs, amelyek most folyamatosan az arca elé lógtak. Yuna szinte látta maga előtt, ahogy már a buszon, félkómásan fonja a haját, és csak a hatalmas zökkenések tartják vissza attól, hogy leessen a feje – Milyen nap van ma egyáltalán?

-Csütörtök, április huszonhatodika – nyögte ki Yuna két levegővétel között. Az út egyre meredekebbé vált, neki pedig kezdett beszorulni a levegője, a nyilalló, szúró érzés minden lépéssel csak egyre fokozódott a bordái alatt – Remélem, Akada-sensei még nem gyógyult meg.

-De, én láttam reggel a közért előtt – vont vállat Akane, és Yuna kifejezetten igazságtalannak tartotta, hogy ő kevésbé lihegett, holott az erőnlétük úgy nagyjából megegyezett – Miért?

-Mert rohadtul nincs kész a beadandóm – jajdult fel a liberó, és a homlokára tapasztotta a tenyerét kínjában – Egek... Shinju meg fog ölni, ha az első jegyem japánból karó.