NANAKOROBI YAOKI

VII. Paper crown

"Here, right now, I'll stand my ground and never back down"
(Skillet-Awake and Alive

2012.04.07., szombat
Takinoue Sakura

Szokásától eltérő módon Sakura azon a bizonyos szombaton három kerek perccel az ébresztője előtt pattant ki az ágyból. A mindennap bekövetkező katasztrófát azonban (vagyis az orbitálisan hangos ébresztője csengését, amire még a harmadik szomszédban lakó süket nénike is felriad) még így sem kerülhette el: már a mosdóban járt, amikor a jól ismert, szirénaszerű hang megszólalt – és mivel amikor kézbe vette a telefonját, hogy lenémítsa, még le is sikerült ejtenie, ráadásul az ágya mögé... nos, a lány némileg jogosnak érezte, hogy mind a három bátyja rásózta az aznapi házimunka-részét. Máskor ugyan hevesen kikérte magának az efféle akciókat, de most olyan izgatott volt a küszöbön álló meccs miatt, hogy pillanatnyilag egyáltalán nem tudta érdekelni a délután esedékes porszívózás.

  A többiekkel a Karasuno előtt futott össze, balszerencséjére pont nem lakott senkivel sem egy irányban. Kis irigységgel állapította meg, hogy a varjúfiúk csarnoka aztán nem lett kisebb, minthogy az övék sem hajlandó egy árva négyzetmétert sem nőni - de csakhamar felülkerekedett benne a lelkes izgalom, hogy nemsokára ők is ebben a hatalmas helyiségben játszhatnak majd. Csak, miután megnézték az újoncok válogatóját, persze.

-'Reggelt! – természetesen Shinju (mert most tényleg, ki más) vette legelőször a bátorságot, hogy a csapat élén belépjen a terembe, egy barátságos, de a szokottnál talán leheletnyivel halkabb köszönés kíséretében.

-Hitomi-neesan! – Tanaka lendületesen ugrott fel a földről, ahol eddig nyújtott, és Sakura semmi meglepőt sem talált benne, hogy heves üdvözlésük közepette mindketten a parkettán kötöttek ki.

-Ők... együtt vannak? – ráncolta a homlokát Kimiko, mint aki nagyon nem tudja elképzelni a helyzetet, aztán figyelmeztető tekintetet villantott egy, a haját leesett állal bámuló srác irányába. A francba... egy tízes skálán mennyire ciki, ha még mindig keverem Kinoshitat és Naritat?

-Jaj, dehogyis, már csak az hiányozna! – nevette el magát Yuna – Unokatesók.

-Aaaaaa, értem – bólogatott a másodéves, aztán még egyszer körbenézett, és kis híján a padlóra köpte a dobozos kávéját – Remélem, az a magas srác cserenyitó, és esze ágában sincs ellenünk... mittomén, lecsapni...

-Melyik... tejóságoség – szaladt ki Yumi száján, és a lány úgy gondolta, súlyosnak kell ítélni a helyzetet, ha a Kōmorishi legmagasabbja, a százhetvenöt centi magas centerük is így reagál valakire. Oké, mondjuk, amikor Sakura megpillantotta, kire vonatkozik ez a sok ámuldozás, hát az ő száján is majdnem kiszaladt egy, valamelyik bátyjától tanult keresetlen kifejezés.

  Vékony, szemüveges fiú volt az illető, akinek magassága (amennyire Sakura meg tudta saccolni a tőle nem messze álló Ennoshita alapján) közelíthette a százkilencven centit is. A mellette melegítő kicsivel alacsonyabb, zöldesfekete hajú elsőévessel beszélgetett, de a hangja már nem hallatszott el az ajtóig. Minden bizonnyal az élő Tokyo-torony is velük egyidős lehetett, Sakura ugyanis nem emlékezett rá a tavalyról.

-Sziasztok! – Suga, mint általában, most is barátságos mosollyal köszöntötte őket – Na, megvolt tegnap a válogató?

-Oikawaval súlyosbítva – sóhajtotta Sakura, de aztán elmosolyodott – Nagyon profi újoncaink vannak különben, majd meglátod.

-Ó, ne félj, nekünk is – nevetett fel a fiú, aztán közelebb húzódott, hogy épp csak Sakura hallhassa, amit mond – Te... amúgy az a vörös hajú lány baromira hasonlít Naoira a Fukurōdaniból, észrevettétek már?