NANAKOROBI YAOKI

X. Kodzuken

"Into the dark/Trying not to lose myself when I go too far/Where do I start/When every turn I take keeps us apart?"
(Point North-Into The Dark) 2012.04.09., hétfő
Naoi Kimiko

A Kōmorishi Kōkō női röplabdacsapatának első hivatalos edzése lassan a végéhez közeledett, és Kimikonak el kellett ismernie, hogy mind színvonal, mind szervezettség tekintetében jócskán felülmúlta a számításait. Biztos volt benne, hogy ha bárki is tudomást szerez az előítéleteiről, a "fővárosi sznob" lesz a legkevesebb, amit megkap, de tudat alatt azért mégis volt benne egy kis ellenállás ezzel a vidéki, kisebb csapattal szemben, amelyre még mindig nem tudott a sajátjaként gondolni. Hiába nyílt meg Yuminak annyira, amennyire csak emberileg képes volt rá; hiába tanítgatta egész múlt héten a két elsőévest, és hiába szerzett még egy olyan kihívást jelentő riválist is, mint Kaede... valahogy nem. Pedig ő aztán próbálkozott, ahogy csak bírt, erőnek erejével nem gondolt hátrahagyott csapatára és barátaira, a tokyoi hatalmas csarnokra, ahol a hangok, de még a szagok is kellemesen otthonosak voltak. Talán, ha lejátszunk egy meccset egymás oldalán, minden megváltozik.

  Magára az edzésre azonban tényleg nem lehetett panasza. Shinju már-már művészien tartotta kézben az irányítást, és amellett, hogy maga is épp úgy végezte a gyakorlatokat, mint bármelyikük, fél szeme mindig a csapaton volt. Ha kellett, a tartásukat javította, ha kellett, be is mutatta az adott feladatot, mindig kedvesen, ám határozottan. Félúton volt valahol az edző és a csapattárs között, és Kimikot, aki életében először látott ilyesmit, szinte a hideg rázta tőle. Náluk csak a lánycsapatnak három edzője volt, nem csoda hát, ha a csapatkapitányra gyakorlatilag semmi felelősség sem hárult. Az idősebbik Okamoto-lány azonban úgy vezényelte le az edzést, mintha világéletében ezt csinálta volna, és a lány nagy tételben mert volna fogadni rá, hogy Shinju a Fukurōdani, a Nekoma, vagy bármely másik híres csapat vezéreként is éppen ilyen jól megállná a helyét.

-...és öt, hat, hét, nyolc, vége! – amikor elhangzott a bűvös kifejezés, mind a kilencen egyszerre rogytak a padlóra, talán még annál is nagyobb összhangban, mint amilyenben az imént az utolsó, hatodik sorozat négyütemű fekvőtámaszt csinálták.

  Ha volt valami, amit Kimiko utált a röpiedzésekben, akkor az elvitathatatlanul a fekvőtámasz létező összes válfaja volt: hiába tudott már negyven kilóval is fekve nyomni, rendesen fekvőzni sosem tanult meg. Emiatt a négyüteműeknél rendszeresen lemaradt, mert nyilván minden egyes alkalommal megpróbálta teljesen behajlítani a könyökét, de nem ment, még csak derékszögig sem. És ami még rosszabb, Kaedének természetesen ezt is ki kellett szúrnia. Szólni ugyan egy árva szót sem szólt, de a gúnyos, megvető tekintete szikrányi kétséget sem hagyott a gondolatai felől. Kimikonak tényleg ötlete sem volt, miért utálja őt a feladó ennyire feltűnően, de kezdett nagyon elege lenni.

-Naoki... a doboz... itt van, ugye? – Shinju még mindig kapkodta a levegőt, amikor a kötelező, háromperces pihenő után feltápászkodott. Nem véletlenül volt ennyire fáradt: mind a hatvan fekvőtámasz alatt hangosan diktálta az ütemet, még véletlenül sem késve egyetlen árva tizedmásodpercet sem. Gyakorlat ide vagy oda, csak természetes, hogy ez még rajta is majdnem kifogott.

-Persze, pillanat, és hozom! – míg ők atlétában és sortban is majd' megsültek, Naoki az iskola hosszú melegítőnadrágjában és felsőjében tevékenykedett. Ez leginkább a kulacsaik újratöltését takarta, labdaszedésre ugyanis már az edzés első, technikai felében sem volt szükség. Egész egyszerűen nem volt akkora a terem kiterjedése, hogy értelme legyen labdát szedni. Kimiko már alig várta a másnap reggeli edzést, a kedd reggelek ugyanis a Karasunoval való edzésnek voltak dedikálva a falra kiragasztott heti edzésterv szerint. A fiúk csarnoka azért mégiscsak közelebb volt az emberi méretű pálya fogalmához, mint az ő tornatermük.