NANAKOROBI YAOKI

V. Something has changed, something has remained

"Fuck this hurts I won't lie doesn't matter how hard I try"
(Linkin Park-Bleed It Out)

2012.04.06., péntek
Kiriyama Kaede

Ugyan nem volt szokása, de Kaede azon a pénteki napon már reggel olyan gyomorgörccsel kelt ki az ágyból, mintha csak aznap dőlne el; vége lesz-e a világnak, vagy sem. Pedig alapból tényleg nem volt az az izgulós fajta: a dolgozatokat sztoikus nyugalommal vészelte át, tökéletesen hidegen hagyta az időjárás, a meccsek előtt pedig (Hitomi mellett) ő volt az izgulók fő lelki támasza: pusztán a semleges arckifejezésével el tudta érni, hogy a többiek is úgy érezzék, nem is olyan nagy falat az előttük álló próbatétel. Eleinte nyilván nem tudatosan csinálta (mi vagyok én, jótékonysági intézmény?), de mégsem hagyta abba, miután Sakura rávilágított, milyen hatást is vált ki a többiekből pusztán egy arckifejezéssel. Úgy volt vele, hogy ha a többieknek jó, hát örüljenek maguknak, ő aztán igazán nem fog változtatni a beidegződésein senki kedvéért sem.

Mégis ideges volt – bár ezt, hála az égnek, Sakurán kívül senki sem vette észre rajta. Mi több, tulajdonképpen ő is csak akkor jött rá, mi a baja, amikor az eredetileg nyugtató céllal elkezdett rajzán olyan erővel kezdett besatírozni egy részt, hogy átszakadt a lap.

-Minden jó? – Sakura nyilván pontosan tisztában volt vele, hogy nem jó minden, de azért mégis megkérdezte – nem is annyira azért, mert tudni akarta, miért idegbajos a lány, inkább csak hogy jelezze: ott van vele. Ez volt az egyik dolog, amit Kaede nagyon szeretett benne, és amiért valahogy barátnők lettek, annak ellenére is, hogy két különbözőbb jellemű embert nemigen lehetett volna találni az osztályukban.

-Hogyne – morogta, miközben feltápászkodott a székéről. Egy pillantás az órára, oké, még van három perc a szünetből – Mindjárt jövök.

A mosdó felé vette az irányt, a folyosón szinte észrevétlenné válva kerülte ki a valamin nevetgélő Yumi és Kimiko kettősét. Ettől a látványtól még jobban felment a vérnyomása, a kelleténél jóval nagyobb rúgással lökte be a mellékhelység ajtaját, ami így hatalmas csattanással csapódott a belső falnak. Még szerencse, hogy senki sem volt épp bent, a folyosó szokásos, szüneti zsivajában pedig kellőképpen elhalt a hang, úgyhogy voltaképpen az égegyadta világon senki sem vette észre, hogy Kiriyama Kaede éppen idegrohamot kapott.

-Jobb is így – az utóbbi időben néha rajtakapta magát, hogy hangosan beszél, ha egyedül van, és csak remélni merte, hogy ez nem a korai elmezavar első jele. De most őszintén, mit tehetett volna? A szülei látástól vakulásig dolgoztak, jó, ha háromnaponta voltak olyan állapotban, hogy kettőnél több szót is lehessen velük beszélni, a bátyja meg már régóta a szomszédos Akita prefektúrában élt és dolgozott. Kaedének úgy általában semmi baja sem volt az egyedülléttel, de néha azért nem ártott volna, ha van mellette valaki, akivel meg tudja beszélni az őt nagy ritkán aggasztó dolgokat. Minthogy ez azonban teljességgel lehetetlen volt, maradt a saját hangja a szobájában, a wc-kben, vagy épp az üres tesiteremben edzés után.

Hideg vízzel mosta le az arcát, aztán egy pillanatra belenézett a mosdókagyló fölé szerelt, kissé homályos tükörbe. Sápadt arc, karikás szemek, és mintha még a színes, lakkfilccel saját kezűleg befestett tincsek is halványodtak volna egyébként szénfekete hajában. Ez egyébként kicsit sem volt egészséges eljárás, ha egy év alatt nem kapta meg minimum kétszázszor, hogy így már húszéves korára el fog kezdeni őszülni, akkor egyszer sem. Sajnálatos módon ez a lányt a legkevésbé sem érdekelte.

Idegesen csapott a mosdókagylóra, a tenyerébe nyilalló hirtelen fájdalom egyből kijózanította. Kaede a lehető legritkábban vette komolyan az előtte álló megmérettetéseket, ez a meccs azonban (bár még házibajnokságnak sem lehetne igazán mondani) az egekig dobta az adrenalinszintjét. Nyerni fog, a fenébe is! Nyernie kell, mert ez az utolsó esélye, hogy Naoi ellen játszhasson, ezután már egymás oldalán, ugyanabban a mezben fognak küzdeni. Szóval most, utoljára... meg kell mutatnia neki, hogy azért ő sem adja magát olyan könnyen.