NANAKOROBI YAOKI

XI. An interesting team

"That's where I ran out of road, left a little of my soul there"
(Trophy Eyes-Runaway, Come Home)

2012.04.10., kedd
Okamoto Shinju

Miután az első szettet (főleg Hinata kaotikus ide-oda rohangálásának köszönhetően) csúfosan, tizenkét ponttal vesztette el a Karasuno, Shinjuban egy pillanatra megfordult a hazamenés gondolata. Ezt azonban nem tehette meg a csapatával, mi több, Daichinak is megígérte, hogy mindvégig maradnak, és úgy drukkolnak, hogy a Seijoh termének teteje is leessen. Nos, ez utóbbiból semmi sem lett, de Shinju következetes ember lévén legalább az elsőhöz tartani szerette volna magát. Úgyhogy maradt, ahol volt, a lelátón, néhány kíváncsi hazai diák és Hitomi közt, és csak magában szórt átkokat a türkizkék pólós csapat minden pályán lévő tagjára. Leszámítva persze a harmadéveseket, mert velük ehhez túl régóta volt jóban. 

  Ennek, úgy tűnt, meg is lett az eredménye. Miután ugyanis a pattogó narancsra emlékeztető elsőéves szenvedései csúcsán tarkón szerválta Kageyamát, a feladó pedig nem, hogy leüvöltötte volna érte a fejét, hanem csak egy bátorítónak szánt (ennek ellenére még a lelátóról is ijesztő) pár mondatot vetett oda neki a legrosszabb dolgokról, Hinata csak úgy szárnyalt. Oké, ennek lehetett némi köze Tanaka lelkesítő beszédének is a csapatmunkáról, senpaiokról és arról, hogy "aki a hálónak ezen az oldalán áll, az mind a szövetségesed!". Ugyan Hitomi halkan elsuttogott megjegyzése szerint mindössze az állt a háttérben, hogy unokatestvére a "senpai" megszólításért bármire képes, a lényeg az eredmény volt.

-Szép volt, Hinataaaaaaa! – az első sikeres "fura gyors"-nál Yuna akkorát üvöltött, hogy a mellette gubbasztó Akanénak a haja is majd' lerepült. De volt is miért ünnepelnie, a Karasuno ugyanis a meccs folyamán először átvette a vezetést. Innentől kezdve pedig egyszerűen nem volt megállás. A retekhajú Kindaichi lépten-nyomon bedőlt Kageyamának, amikor az Hinatát használta csaliként, Daichi fogadásai egyszerűen parádésak voltak, Tanaka elemi erejű ütéseit pedig pompásan kiegészítették Tsukishima blokkjai, amelyekkel néhányszor még Iwaizumit is sikerült megállítania. Az ász azonban nem tűnt idegesnek – mi több, még ő pátyolgatta az elsőéves páros gyorsától valósággal padlóra került Kindaichit.

  Shinju bőven értette, miért akadt ki a lehetetlen hajjal megáldott (megvert?) elsőéves. Oikawa nem sokat mesélt régi csapatáról, a Kitagawa Daiichiról, de amikor rávette magát, a szavai közt mindig előkerült egy ijesztően tehetséges, nála két évvel fiatalabb feladó, Kageyama neve. A kissrác vitán felül zseni volt; jobban látta a pályát, mint az akkori csapatukban bárki más, és a tehetségéhez hihetetlen szorgalom párosult, képes volt egy-egy ütést órákig gyakorolni az edzés után. Megegyező posztjuk miatt Oikawa társaságát még a többi harmadévesnél is gyakrabban kereste, s mindenáron el akarta tanulni a csapatkapitány gyilkos erejű nyitását.

  De azokban a történetekben Kageyama mindig önfejű volt, makacs – olyasvalaki, aki mindenkit a saját szintjére akart felrángatni, ha kellett, erőszakkal is, a hírhedt "királyi feladását" pedig az égvilágon senki sem tudta tisztességgel leütni. Ez a fiú viszont, ha létezett is egykor, mostanra teljesen eltűnt. Úgy igazodott Hinata lendületéhez és ugrásmagasságához, hogy vonalzóval sem lehetett volna tökéletesebben kimérni a helyzetét, egyszer még bocsánatot is kért, amikor a feladása alacsonyra sikerült. Shinju nem tartotta lehetetlennek, hogy valaki egy új csapat hatására gyökeresen változzon meg, de sokkal valószínűbb volt, hogy Oikawa túlozta el a dolgokat annak idején.

  Az arcára csapta a kezeit kétoldalt; már megint bepofátlankodott a gondolatai közé az a barom. Pedig még fel is lélegzett, amikor meglátta, hogy nemhogy a kezdő hatban, de még a cserék közt sincs a fiú, csak Yuna szívta a fogát bosszúsan: azt remélte, Hinata és Kageyama gyorsa majd alaposan letörli Oikawa arcáról a mindenkori, kissé gúnyos mosolyát. Mi tagadás, ennek Shinju is örült volna, de a racionálisabbik fele kis idő után belátta: azért azzal, hogy a feladó meg sem jelent, még mindig jobban járt. Egyrészt, nem kellett hallgatnia a mostanra egész szép számban összegyűlt Seijoh-s lányok visítozását, másrészt pedig... mert na.