Spark Explosion (ORIGINAL)

1. fejezet

Dominik

Belecsúsztattam a füzetemet a táskámba, és álmosan megdörzsöltem a szemeimet. Az órára pillantottam még egyszer, hogy meggyőződjek róla, van még időm. Hajnali öt volt már, lassan ébrednek a hozzám hasonló reggeli emberek. Letekertem a kötést a karomról, megnéztem a gyógyuló sebemet, majd gyorsan bekentem a bőrömet. Halkan a szekrényemhez léptem, hogy ne keltsem fel a szobatársamat, és sietve átöltöztem futócuccba. Felhúztam a piros edzőcipőmet a lábamra, a telefonomat néma üzemmódba tettem, hogy még véletlenül se csapjon zajt, amíg itt hagyom.

Halkan behúztam magam után az ajtót, és a csendes folyosón csak a lépteimnek a visszhangja hallatszott. Lesiettem a lépcsőn, és kilépve a reggeli hűvösbe, megráztam magamat. A harmattal pettyezett fűszálak között nyújtani kezdtem, igyekeztem minél több mély lélegzetet venni, hogy megtöltsem a tüdőmet a friss, kissé nyirkos levegővel. Kocogva elindultam a sportpálya felé a bemelegítést követően. Átbújtam a korlát alatt, ugráltam még egy párat egyhelyben aztán neki iramodtam. A tekintetemet előre szegeztem, a hajnali köd még körülöttem lebegett. Igyekeztem a légzésemre fókuszálni, nem engedtem, hogy a száguldó gondolataim lassítsanak. A belső íven róttam a köröket, fokozatosan növelve a tempómat, ahogy egyre hangosabb lett minden a fejemben. A combjaimban égő fájdalom terjengett, a térdeim fáradtan tették az utasításaimat, de már összeszorított foggal fejeztem be az utolsó kilométereimet. Zihálva támaszkodtam meg a korlátnál, a salakot igyekeztem a nedves fűvel kicsit letörölni a cipőm talpáról. Megnéztem az órámon az időt, és hogy mennyit is futottam.

– Gyenge – hörögtem kifulladva, ahogyan a teljesítményemet szemléltem.

Fájó, összecsukló lábakkal megpróbáltam feltornázni magamat a nedves fűből. A korlátba kapaszkodtam, és amikor végre sikerült kiegyenesednem, hirtelen elhomályosuló látásom miatt kapaszkodó után kaptam. Oh, igaz is, nem ettem tegnap ebéd óta, és tegyük hozzá, hogy maximum félórára aludtam be a könyveim felett.

Visszanéztem a vállam felett a pálya másik oldalára, és láttam, ahogyan az épületek között a Napnak a sugarai nyújtózkodnak az ég felé. Kezdődik a nap.

Visszacsoszogtam, igyekezve nem nagyobb zajt csapni, mint mikor elmentem, és a fürdőkhöz vettem az irányt. Beléptem az egyik tusolóba, megnyitottam a csapot. A megszokott zajok hiánya jobban fájt a fülemnek. Egyedül nálam verte a vízsugár a függönyt, nálam nyelte a lefolyó a vizet. Megtámaszkodtam a hideg csempénél, egy pillanatra lehunytam a szememet. Sorra ismételtem magamban a hajnalban tanultakat, fel sem tűnt egy ideig, hogy az ujjaimmal a csempén vezetem a történetet. Ma második órában töriből írunk, és sajnos az utolsó pillanatra hagytam. De őszintén nem tehetek most róla, minden egyszerre sűrűsödött be.

Kisimítottam sötét tincseimet a szemeimből, elzártam a csapot. A törölközőmért nyúlva elkezdtem megszárítkozni, amikor is hallottam, hogy valaki más is bejön. Fáradtan pillantottam az ajtó irányába, és amikor megláttam az egyik felsőbb évesemet, egy mosolyt varázsoltam az arcomra. – Jó reggelt!

– Már ilyen korán, DK? – kérdezte álmosan.

– Csak futottam pár kört a pályán.

Álmos kék szemeivel pislogott rám. – Sokszor nem tudom, hogy mi hajt téged.

Néha már én sem.

Nedves tincseimet törölgetve csoszogtam vissza a szobámba. A lakótársam még mindig mélyen aludt, így megnyugodva bújtam be a takaróm alá.

Valami hatalmas csörömpölésre riadtam fel, ami valószínűleg kintről érkezett, ezzel sikeresen be is vágtam a fejemet a felettem lévő ágyba. Az ablakokon beáramló fény túlságosan elvakított, a szobában szokatlanul nagy csend volt. A szemeimből azonnal kirepült az összes álom, ahogyan a telefonomért vetődve lezakóztam az ágyról. Fáradt térdeim felnyögtek az esés miatt, de nem az volt a legnagyobb probléma.

– Francba már!

Gyorsan visszavettem a piros cipőm, felkaptam a táskám és a telóm, majd becsapva magam után a szobaajtót, elkezdtem sprintelni a suli felé. Persze, hogy most volt a legmesszebb a termem a kolitól. Félúton a vállamra vettem a táskám, sietve kergettem az álmos, vagy éppen túlságosan nyugodtan lépkedő diákokat. Páran előrelátóan félreálltak, amiért kifejezetten hálás voltam. A talpam megcsúszott, ahogy lefékeztem az ajtó előtt, de igyekeztem minél hamarabb visszanyerni az egyensúlyomat, és feltépve a főépület ajtaját, a lépcsők felé rohantam.

– Bocsi! Bocsánat! Bocs! – kerülgettem egyre gyorsabban az embereket.

Néhány dünnyögés még megcsapta a fülemet, páran utánam szóltak, hogy vigyázzak. A harmadikra felérve már úgy éreztem, hogy megfulladok a levegőhiánytól. A termem előtt lefékeztem, de ahogy lenyomtam a kilincset, az zárva volt. Hirtelen eluralkodott rajtam a pánik, már attól kezdtem aggódni, hogy a tanár kizárt, vagy éppen teremcsere volt és minde...

– Hé! – szólt mögülem egy ideges hang. – Nem tűnik fel, hogy mindenki más is itt van? Minek rángatod azt a kilincset még mindig?

Kábán végignéztem az ismerős arcokon, és rögtön éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől kicsúszik alólam a lábam. Heléna ijedten kapott felém, de én csak lehunyt szemmel a falnak dőltem. Nem késtem le az első órámat. Hála az égnek!

– Minden oké, DK?

– Hm, hm – biccentettem egy gyenge mosoly kíséretében. – Csak elaludtam.

– DK, tudnál majd szünetben velem törit ismételni? – guggolt le mellém Tündi.

– Persze!

Áldom az eget, hogy a tanárunk mindig késik. Így amikor pár perc múlva kifújtam magam, és felálltam, hogy bemenjek a terembe, már félgyőzelemnek könyveltem el a napot. Csütörtök volt, tehát rövidebb nap, ami annyit jelentett, hogy vissza tudok menni majd a koliba aludni pár órát, hogy edzésen ne legyek teljesen haszontalan. És valamikor ennem is kéne. Össze is kéne kezdenem pakolni, ha holnap a korábbi buszt el akarom még érni. Anyával is beszélnem kell még délután. És... basszus, vajon megcsináltam a matekházit? Bakker, komolyan pizsamában jöttem el? Mindegy, nem veszi észre senki, olyan a hőség a napokban, hogy mindenki hasonlóan öltözködik, és talá...

– Meddig akarsz még motyogni?

– Mi? – kaptam fel a fejemet hirtelen. Az előttem ülő srác hátrafordult hozzám, úgy figyelt engem összehúzott világos szemeivel. – Megint csináltam?

Pedig esküszöm, hogy magamban akartam tartani!

A tekintetében nem volt köszönet. – Szarom le, hogy mit akartál, csak fejezd be végre! – emelte meg a hangját. – A halált nem érdekel, hogy hogyan nézel ki, és a rohadt matekodat is megcsináltad már, még tegnap az óra után. Szóval kussolj végre!

– Konrád, beszélj már kevésbé seggfej módjára! – szólt rá Márkó.

– De ha egyszer idegesít!

– Téged minden idegesít – legyintett Zalán.

– Bocs – dünnyögtem az orrom alatt.

Konrád egy ideig még méregetett ideges szemekkel, majd előre fordult, visszatéve a lábát az asztalra, tovább folytatva ezzel a billegést. A tanár hiába szólt rá, hogy üljön rendesen, nem érdekelte. Igyekeztem jegyzetelni az órán, néha átpillantva a töri füzetembe, hogy még ismételjek is közben. Amíg a szünetben átsétáltunk a másik termünkbe, az osztály nagy részével átvettünk minden fontos évszámot, és a hozzájuk tartozó eseményeket. Mivel szerencsére nyitva hagyták a termet, a táblára is írhattunk, miközben mások is tudtak figyelni az ismétlésünkre. Ahogy a tanárunk beesett az órára, már kezdte is osztani a dogákat, én pedig megforgatva az ujjaim közt a tollat, azonnal írni kezdtem.