Spark Explosion (ORIGINAL)

21. fejezet

Dominik

Fényévekkel jobban éreztem magamt, amikor reggel felkeltem, hogy futni induljak. Jól felöltöztem, még egy sálat is tekertem a nyakamba, amit az orromig felhúztam, hogy biztosan ne zuhanjak vissza megint a taknyosságba annyira. A pálya körüli elvétett lámpák adtak csupán fényt, és mikor egy óra után befejezettnek nyilvánítottam az edzésemet, akkor is sötét volt még. Hivatalosan is beköszöntött az ősz, így valahogy november közepén.

A suliban szokásosan igyekeztem figyelni és segíteni a társaimon. Márkót egyik lyukas óránkban tanítottam a könyvtárban, Zalán pedig ott aludt mellettünk. Léna és Tündi egyre többet társultak hozzánk, és a bár fura pillantásokat kaptunk, egy idő után már megszoktuk. A legfurább az egészben az volt, hogy Konrád szinte nyugodt volt a társaságunkban. Na, az volt az igazán ijesztő inkább.

Konrád felém tolta a maradék almát a tányérral, én pedig elvettem egy szeletet. – Készen vagy a négyessel? – kérdeztem rágás közben, mire csak biccentett egyet.

Ritka alkalmak egyike volt, hogy ketten írtunk házit, mivel Zalán és Márkó vérszemet kapott, hogy ők már pedig kosarazni fognak még az eső előtt. Hát oké.

Néztem, ahogyan a háziját írta, unottan fejezte be a feladatokat. Nem okozott neki gondot egyik sem, mindent értett. Pofátlanul rajta felejtettem a tekintetemet, és menjen a fenébe minden károgó hang a fejemben. Feljebb tolta a hajpántot, hátrébb simította ezzel a tincseit. A haja általában a homlokába hullott, így ritkán lehetett látni őt így. Teljesen mássá vált így az arca. Komolyabbá. Dögösebbé. Talán be kéne állítania mindig ilyenre.

– Miért nem foglalkozol többet a hajaddal? Jól áll így hátra simítva – kérdeztem hirtelen.

– Mert lusta vagyok, és nem akarok ezzel szarakodni – dünnyögte. Lapozott egyet a könyvben, majd a füzetébe folytatta a feladatok megoldását.

Megtámasztottam az államat a tenyeremben. Végigvezettem a tekintetemet a szeplőin, számba vettem mindegyiket, és szívem szerint összekötöttem volna az ujjammal a halvány pontokat. A pillantásom végigsiklott egyenes orrán, hosszú szempilláin, sötét szemöldökén, egyre lejjebb a szája felé. És ott megálltam. A keskeny felső ajka, a dús alsó ajka csak úgy vonzotta a tekintetemet. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá.

– Dominik.

A nevem hallatán a szemeibe pillantottam. Az utóbbi időben hébe-hóba a rendes nevemen hívott, de még minden alkalommal úgy éreztem, hogy szárnyalok az érzéstől. Ekkor esett le, hogy már ő sem a könyvet figyeli, de nem igazán tudtam értelmezni, amit látok. Azt viszont elég jelnek vettem, hogy az arcán halvány pír jelent meg, és hogy megnyalta az alsó ajkát. Még közelebb hajoltam hozzá, tartottam a szemkontaktust. Barna íriszei csak egy pillanatra vándoroltak lefelé, de azonnal a szemeimbe nézett újra.

Csak akkor hunytam le a szememet, mikor végre megéreztem ajkait az enyémen. Éreztem, ahogyan a hideg futkos a hátamon, ahogyan a tarkómra csúsztatta meleg tenyerét. A köztünk húzódó kis asztalra tenyereltem, ahogyan még közelebb hajoltam hozzá. Egy pillanatra engedett el csak, és éppen láttam csillogó barna íriszeit, mielőtt újra megcsókolt volna, ezúttal hevesebben. A gyomrom bukfencet hányt, ahogyan nyelvét a számba csúsztatta, de szinte azonnal felvettem a ritmusát.

A telefonja csörögni kezdett, én pedig el akartam engedni őt, hogy felvehesse, de visszarántott magához, emiatt sikeresen össze is koccantak a fogaink. Kissé kínos elmosolyodva engedtem, hogy újra és újra megcsókoljon.

A csörgés abbamaradt, majd újra belekezdett.

Konrád morogva húzódott el tőlem, majd lenézett a készülékre. – Mindjárt jövök – tápászkodott fel a földről. Megnyalta az alsó ajkát, és egy lusta mosolyra húzta a száját. –, utána pedig beszélünk.