Ahányszor csak lehetett mondtam, hogy szeretlek,
Mert tudtam, hogy a sors bármikor tőlem elvehet.
Elvehet és lehet sose ad vissza, küzd még szívem ahogy csak bírja.
Tudtam, hogy lesz nehéz nap és idő, de véget ér majd, és elmegy a sötét felhő.
Mint ahogy tél után a fa kihajt, valahol a mi szerelmünk is még kitart.
Tudtam, hogy a szépet rossz is követi, tudtam, hogy lelkem a mélyből törne ki.
Aztán, menne fel oda a magasba, tudtam, hogy a mélyből egy lyukat kaparna.
Csak, hogy lásson és veled legyen, úgy ahogy én e napokban is teszem.
Tudtam, hogy már békét kell teremteni, a belsőben neki helyet kell keresni.
Mert velem csak úgy lehetsz ha belül béke honol,
Amit valójában folyton te, csak is te okozol.
Tudtam, hogy szembe kell néznem a múltammal,
Azokkal a sötét utakkal, amit a sötétség kísért nyomokkal.
De tudtam, hogy szerettelek, szeretlek.
Arra a békés útra most hát vissza térek.
Érted képes vagy rá, hogy meg tegyem, Már egy élet se kell, hogy vége legyen.
E rossz időnek s a múlt hatásának, utat engedek annak a fehér madárnak.
Mert ahányszor látlak szeretlek, s ha látlak a jó érzések meg jelennek.
YOU ARE READING
You
PoetryE könyvet neked írom kedvesem, hogy minden érzésünk, emlékünk meg legyen.
