Sok reggel szürke és üres, hiányzik, hogy te mellettem ott ülhess.
Mikor nap kel fel az égre, az a boldogság egészének a része.
S így kel a föld újra életre, oly erősen hatsz a belső részemre.
Vele két részeként egészt képezve, csak veled szárnyalna... Ha lehetne.
Emlékszik szemed mosolyára, az volt mi egy örök emlék neki utoljára.
Most a reggeli csönd börtönébe zárva.
A lélek egyedül reggel magányos árva.
Játszva emlékkel s gondolattal, egyedül él a belső rész minden nappal.
Telik az idő és halad, tovább sétált már ezalatt az egy év alatt.
De nélküled csak bolyong cél nélkül, s egyszer egy végponthoz ér végül.
Csak az emlék a lélek nem szépül, ha ezt olvasod, emléked egy maga vénül.
Nem vagyok vele s te sem, az idő itt csak ritkán gyógyír nekem.
Az utakat veled járni szerettem, s kezem ott volt a te kezedben.
