Vele éreztem igazán, hogy élek, vele éreztem, hogy a szív nem téved.
Sokszor körbe vettek a képek, amire vissza gondolok, újra rá nézek.
Segített, gyógyított engem, miatta magamon újra erőt vettem.
Tudtam, hogy kell, hogy érdemes, hogy segíteni ő az egyetlen ki képes lesz.
Éjjel és minden nappal, áldom hangját együtt azokkal a szavakkal.
S, vele álmodni is jobb volt, hisz kettőnk szíve egymásért harcolt.
De most kinézek az ablakon az égre, gondolkodom a semmit se értve.
Egy magam vagyok ülök a szobában, ahol csak egy emlék áradatot találtam.
Miért történt ez, miért ment el?
Miért ment el némán?
Miért lettünk mi két árny?
Miért szól róla sok szép szám?
