Egyébként, Boglárka ✓

11000. Visszarángatva Main Streetre

Dacosan hallgatva fontam össze a karom a kocsi első ülésén. Nem létezik, hogy az univerzum ennyire összeesküdjön ellenem.

Apa megtehette volna, hogy már a benzinkút üzlethelyiségében számon kér, de még ilyen krízishelyzetben is tartotta magát ahhoz az évek óta gyakorolt elvünkhöz, hogy más emberek füle hallatára csak angolul beszéljünk. Egy második nyelv szűrőjén át megkapott fejmosás pedig negyedakkorát se ütött volna, azt hiszem. Szóval szinte komikus nemtörődömséggel lépett a pénztárhoz, hogy kifizesse a tankolás árát, majd intett nekem, mintha magamtól nem fognám fel, hogy vele együtt lépjek ki az üzletből. Beültünk a kocsiba, és egyetlen szó nélkül hajtottunk vissza a város felé.

Lélegzet-visszafojtva vetettem egy pillantást az arcára. Annyira tudtam, hogy vezetés közben épp pörög az agyában a keresőprogram, átszkennelve minden hülye kommunikációs szabályt arról, mivel kellene nyitnia ezt a beszélgetést. És azzal is tisztában lehetett, hogy ráér gondolkodni, én úgysem törhetem meg ezt a csendet. Ebben a helyzetben semmi előjogom nem maradt rajta kitölteni a frusztrációmat.

– Nem esett semmi bajod? – kezdte a legszükségesebbekkel, mire épphogy megráztam a fejem. – Ittál előtte alkoholt? Csináltál bármi más törvénybe ütközőt?

– Jaj, ne csináljunk már úgy, mintha erre reális esély lett volna. Még ahhoz is túl szerencsétlen vagyok, hogy az iskolából lógjak egyet – nyögtem fel, mire egyetlen pillantásával képes volt a tudtomra adni, hogy nem ártana kicsit perspektívát váltanom ehhez a beszélgetéshez. – Nem, nem csináltam semmit. Csak a suliból jöttem el a második óra után. Egy-két tanár látott kimenni, de biztos igazolt hiányzásnak hitték, mert nem igazán tettek ellene. Gondolom, nem fognak a nyakukat törve rohanni egy végzős után, aki remélhetőleg, azért képes életben maradni egyedül az utcán...

Megint csak egy futó pillantással reagált a szarkasztikusba átforduló monológomra. A csendes főúton ekkor haladtunk el az a kereszteződés mellett, amely után már az iskolanegyed következik. Most esett csak le, mennyire megalázó lesz, ahogy majd kitesz a bejárat előtt, aztán elkerülhetetenül konfrontálódni fog a tanáraimmal is. Sok dolgot elcsesztem mostanában, de azt szerintem még én se érdemeltem volna ki, hogy a komplett iskola tudomást szerezzen az előtéri jelenetem második felvonásáról. De legnagyobb meglepetésemre a következő kijáratnál is továbbhajtottunk. Először szinte úgy tűnt, csak azért, mert apa figyelmét túlságosan leköti, hogy vezetés közben benyomja a vezérlőpult telefonját. De azután se kapott észbe, hogy visszafókuszált az útra, anya pedig pár csörgés után felvette a hívásunkat.

– Karla, megtennéd, hogy hazajössz?

- Miért, miről van szó? Most nem tudok elugrani, tudod, beszéltük, hogy ez a hét egy kicsit húzósabb lesz... – Meg se lepett, hogy még a telefonba is angolul felelt, amíg odabent volt a munkatársai közt. Apa csak megköszörülte a torkát:

– Elég fontos lenne, igen.

– Oké, megoldom. Akkor gyere elém a kocsival – egyezett bele anya alig egy pillanatnyi csend után, mintha ez a mondat valamiféle titkos kódjuk lenne arra az esetre, ha a gyereküknek elmentek otthonról. Szóval a legközelebbi kisutcához elérve apa behajtott, csak hogy megfordulhasson, és a házunk helyett hamarosan a városháza irányába tarthassunk.

Útközben kényelmetlenül fészkelődtem az ülésen. Nyilván kezdett derengeni, hogy baromság volt meglógnom meg minden, és nem csak a lebukásom miatt. De nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele a magyarázkodásba anélkül, hogy azzal együtt ezer másik dolog is egyszerre bukjon ki belőlem. Minden annyira összegabalyodott, hogy már képtelenség lett volna megválogatni a szavaimat a velük való lelkizésben. És még mindig nem akartam annál a konklúziónál kilyukadni, ahova valószínűleg mindketten vezetni akartak engem: hogy igazából végig egy hibás álomvilágban éltem, amiért egyáltalán álmodni mertem a bostoni karrieremről. A felvételi vereségéből még úgy-ahogy fel tudok tápászkodni, de sokkal jobban földhöz vágna az a gondolat, hogy ezek szerint az elmúlt négy évem is egy komplett álomvilág volt, aminek most minden pillanatát dobhatom ki a kukába. Hogy nem abban a pillanatban követtem el hibát, amikor túlságosan beleéltem magam a jelentkezésbe, hanem amikor tizedikben először ültem le az iskolai számítógépek egyike elé, animált teknősöket utasítgatni.