Egészen a koncert estéjéig nem mertem elhinni, hogy erre tényleg sikerült rávennem a srácokat.
A nálunk keményebben bulizó iskolatársainknak se volt szokása egészen Kansas Cityig beutaznia egy szombat este kedvéért. A holdeni bárok nagy része személyi nélkül is beengedte volna őket, ennyiben viszont ki is merült azok vonzereje. A helyi gimisek meg érthető okokból nem szívesen szorongtak abban az egy-két szűkös, lepukkant kocsmában, garantáltan kétasztalnyi távolságra valamelyik felnőttismerősüktől – inkább megtanultak a világon bármiféle indokkal előállni, aminek kapcsán házibulikat szervezhetnek a hétvégékre. A fontosabb események szélesebb körű vendéglistájára még mi is ráfértünk, főként a végzős év során. Párszor Roseline közbejárására, máskor tisztán amiatt, mert a népszerűbb iskolatársaink valahogy viszonozni akarták, hogy rólunk másolták az elmúlt két hónapban a leckéjüket. Amúgy egészen bírtam ilyenkor az évek óta megszokott klikkjeink fellazulását, jó érzés volt egyszerűen csak az idei végzősök közösségébe tartozni mindenféle szövevényes baráti kör dinamikáinak számolgatása helyett. Az évfolyamszintű összetartozás persze aztán sosem maradt meg tartósként, de valahogy meg is voltam nélküle. A Jake Bartonhoz meg Allison Garnerhez hasonló iskolatársaim jóval szórakoztatóbb társaságnak bizonyultak két pohár sör után és üvöltő háttérzenével, mint egy fontos dolgozat előtti hétfő reggelen.
Ezen jeles eseményeket leszámítva viszont mi, szakkörösök inkább olyan péntek estéket szerveztünk magunknak, ahonnan az iskolatársaink többsége fél óra után menekült volna, kevesellve az alkoholt és sokallva a videó- és társasjátékokat. A szerintük ideális hétvége teljes komplementerét képeztük, és ez igazából így is volt jól. Nem gyakran jártunk el külsős helyekre – az van, hogy ha az ember egyszer rászokik a kötetlenebb együtt lógásokra, attól kezdve nehéz lesz meggyőzni, hogy jobbat fog szórakozni egy túlárazott, zajos klubban, mint egy haverja alagsorának babzsákfotelében. Ennek köszönhetően még azt a néhány helyi bárt sem igazán ismertem, ahová a Holden High belső infói alapján elvileg szabad bejárásom lehetett volna.
A The Phoenix meg semmilyen szempontból nem volt egy ránk szabott hely. Gilbert beszámolói alapján az együttese Missouri legkülönbözőbb helyszínein vállalt fellépéseket: díjátadókon vagy nívósabb esküvőkön, más feltörekvő zenészekkel közös koncertsorozaton vagy tematikus egyetemi bálokon, városi bárok hangulatfestőjeként vagy egészen nagymenő jazz-előadók előzenekaraként. Ezt a helyszínt pedig mintha egyenesen a kedvükért hozták volna létre. Kansas City üzleti részének egyik sétálóutcáján, egy régi sarokházban lévő történelmi jazzklubról volt szó – a komplett állam zenei életének egyik központjáról, amit, gondolom, a hozzá hasonló megszállottak szoktak felvenni a bakancslistájukra a városban kirándulva. Az utcalámpák fénye olyan zenészek óriási graffitiportréit világította meg a külső téglafalon, akiket képről ugyan nem ismertem fel, de jó okom volt úgy tippelni, hogy az egy bizonyos fiú hamarosan mindent el fog magyarázni nekem róluk. Sötét téglákkal kirakott, gyér hangulatvilágítású helyiség volt odabent, ami a honlapjuk galériájában kicsit még szűkösnek tűnt, főleg a hosszú bárpultnak és a kábé egyméteres fallal leválasztott zenekari emelvénynek köszönhetően. Ma estére azonban a székek meg a körasztalok oldalra rendezésével egész tágas tánctérré alakították át.
Fél kilenckor olyan kínosan egyszerre léptünk be az ajtón, akár egy osztálykiránduláson. És olyan esetlenül nézelődtünk a falra fújt további portréfestmények, régi plakátok és kalligrafikusan felírt italajánlatok közt, ami önmagában ordított a kiskorúságunkról. Megigazítottam a feltűzött hajam, és nagy levegőt véve előreléptem, hogy komolynak szánt hangon kérjek eligazítást a pult mögötti felszolgálótól. A srácok vihogása a hátam mögött mondjuk, igazán nem dobott a lelkiállapotomon. A pultoslány rámutatott a kérésünkre összetolt két asztalra, én meg nagyon igyekeztem olyan felszegett fejjel odavezetni a többieket, mint aki minden hétvégén hasonló helyeken szokott megfordulni.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Egyébként, Boglárka ✓
Romantizm"- Maradhatunk így mindig? Csak feküdj itt mellettem és mesélj a könyveidről, és teljen el így az életünk, jó? - Tudom, hogy valójában te sem erre vágysz, te drága lány. Csak most elkeseredett vagy és szomorú, és kell egy kis idő, amíg visszatalálsz...
