Egyébként, Boglárka ✓

00101. Te klarinétot hallgatsz, én meg zenét

Hét hosszú tanóra és egy érthetetlen kimenetelű kényszerrandi megtette a hatását. Túl sok gondolat kavargott bennem hazafelé menet, az alig negyedórás séta pedig nem tisztította ki a fejemet eléggé ahhoz, hogy a bejárati ajtónkon ne halálos fáradtságban essek be. Persze, ez még nem lett volna elég indok ahhoz, hogy némán felvonulhassak a szobámba, be se köszönve a konyhába a szüleimnek.

– Megcsinálom én a salátát – ajánlkoztam rögtön, automatikusan litvánra váltva, amint ledobtam a táskám és kabátom az előszobában. Úgy tartottuk, különleges képességem van az arányok eltalálásához, legyen szó akár sima paradicsomsalátáról, akár a most készülő panzanelláról. Meg amúgy is szerettem a zöldségek szeletelése közben fél füllel hallgatni anyáék munkabeszámolóját, aminek angolba visszaváltó informatikai szakszavaival napról napra jobban képbe kerültem. Mint korábban annyiszor, ma este is az egyetlen témának bizonyult, ami képes elterelni a figyelmem az idegesítően kavargó érzéseimről.

Már kitapasztaltam, hogy így a legkönnyebb beszélgetni anyáékkal: közösen munkálkodva a illatokban, forró gőzben és sárga villanyfényben úszó konyhában. Menjenek a francba a pszichológusok, hogy néha képesek így ráhibázni az igazságra. A bostoni fél év volt életem egyetlen időszaka, amikor megelégedtünk az esténkénti kajarendeléssel – aztán amikor ideköltöztünk, anyáék többek közt a közös főzésre is az újrakezdés jegyében szoktak vissza. A fura új életmódjuknak még a kellemesebb mellékhatásai közé tartozott, hogy az iskolából hazaérve a legváltozatosabb illatok fogadtak, köszönhetően az egyre bonyolultabb receptekkel való kísérletezéseiknek. A lelkesedésüket látva pedig nekem is könnyű volt a fejembe vennem, hogy ha beállok melléjük segíteni, azzal kivívhatom, hogy érettnek és felelősségteljesnek lássanak engem. Kívülről unalmas házimunkának tűnhetett a tűzhely mellett ácsorognom, de igazából élveztem, hogy egyszerű utasítások követésével alkothatok valami hasznosat és objektíven jót, ami örömet okoz másoknak. És mivel Sadie igyekezett minél kevesebb időt tölteni otthon, Jus szülei meg általában csak a boltjukból kimaradt készételeket dobták össze, ők is hajlamosak voltak úgy szervezni a délutáni programjaikat, hogy nálunk maradhassanak vacsorára. A legjobban egyedül szerettem alkotni a konyhában, elképzelve, hogy már az MIT campusán lakom és teljességgel magamra utalva gondoskodom magamról. De azért megvolt az ilyen délutánoknak is a maga idillje, amikor hármasban vettük ki a részünket a munkából.

A gondok most is csak akkor kezdődtek, amint leültünk a terített asztalhoz.

– Tegnap beszéltem Lorenzával, foglaltam neked egy kezdőidőpontot – kezdte apa, miközben a sült húst vágta fel. Becsületére legyen mondva, pontosan olyan hangsúllyal, mint aki tisztában van a kérdés érzékenységével. Mégis, a világ legóvatosabb szóhasználata se tudta volna megakadályozni, hogy a villa megfeszüljön a kezemben.

– Ő csak tizennyolc év alatti betegeket vállal, nem?

– Nem betegnek nevezzük őket. És huszonegyig, szóval kár volt erre alapozva egész ősszel halogatnod a felkeresését – jegyezte meg apa mellékesen. Francba is. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem:

– Nem mondta véletlen, hogy sajnálja, de csak ténylegesen mentálisan sérült emberekkel foglalkozik?

– Patricija, ezt már megbeszéltük. Tudod, miben állapodtunk meg – nézett rám anya azzal a tekintetével, amit pár éve még az informatikus szakma nagymenői közt fejlesztett ki, most pedig meg kellett elégednie azzal, hogy a kamasz lányát nevelje vele. Régebben még parancsolgatónak hívtam volna, most már tudom, hogy asszertív kommunikációnak nevezik. Egy rakat ilyen szót ismertem, folyton rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne vívjam ki a használatukkal az iskolatársaim vég nélküli oltogatását. De hát kétnyelvűként hozzá lehet szokni az ilyesmihez.