– ...utána vesszük a kék csoport osztályát, és kiegészítjük a destruktorral – diktálta Sadie. Halk egyetértésben hümmögtünk, a forró csokis bögrékkel körbepakolt asztalunk pedig szinte egybefüggően kattogott, ahogy mind a nyolcan gyorsírásban ütöttük rajta a billentyűzetünket. Január első munkanapjának délutánján nem sok starboxos vendéget zavartunk a hangos diktálásunkkal. Ms. Reiner vélhetően nem csoportmunkára adta fel a kódolási vizsga próbafeladatsorának megoldását, de ha úgyis folyton itt futottunk össze a szünet alatt, mi sem volt egyszerűbb, mint egy közös ellenőrzés alibijéből is szerveznünk egy találkozót. Elégedetten vigyorogtam a képernyőmre: a bizonyítvány megszerzéséhez kellő pontszámot már bebiztosítottnak éreztem, de az lett volna az igazi, ha egy kilencven százalék feletti eredményt is megcsíphetnék. Mind követtük Sadie további instrukcióit a feleletválasztós kódolási feladatokról, és nyilvánvalóan egyedül Justinnak volt muszáj közbeszólnia:
– Én azért használnék egy névteret itt. Úgy lenne szép, ha összekapcsolnának a kék osztályt a segédfüggvényekkel az elejéről. Nem befolyásolja az eredményt, csak úgy mondom.
– Van valakinek hozzáfűznivalója a szükségtelen okoskodáson kívül? – nézett körbe rajtunk Sadie, mire mind fojtott mosolyokkal ráztuk a fejünket. – Akkor itt a B lesz a helyes, és mehetünk is tovább. Vesszük a sárgák osztályátlagának objektumát...
– Az igazából már megsemmisült. Nem csak ideiglenesként kellett volna kezelni, igaz?
– Még jó, hogy ennyire okos lett valaki. Tudod mit, új ötletem van, most kritizáljuk meg a te megoldásaidat – hajolt át Sadie, hogy ránézzen a laptopjára, ő viszont elvigyorodva hajtotta le a képernyőt.
– Én már tegnap beadtam a tanárnőnek.
– Mi a franc, Justin? – kapott válaszként egy ütést a karjába. Mostanra elég erős hipotézisemmé vált, hogy Sadie Wells párjának lenni nem sokban különbözik attól, ha csak haverok vagytok. – Mit tippelsz, kinek a kedvéért találtam ki a közös átnézést? Gondolom, szokás szerint húsz perc alatt összecsaptad...
– Nem igaz, rendesen átnéztem! – védekezett feltett kézzel, mire Sadie csak sértődötten temetkezett a bögréjébe. – Tényleg, becsszó. Háromszor is végigmentem rajta, más színnel kiemelve a kódjaimat meg minden.
– Átküldhetted volna nekem is – jegyeztem meg. – Tegnap ráértem, lett volna rád egy kis időm...
– Nem lehetne, hogy ti ketten ne bébiszitteljetek folyton?
Na ettől mind egyszerre fagytunk le. Sadie kirohanásait leszámítva nagyon ritkán szoktunk rákiabálni egymásra, arra meg végképp nem számítottunk volna, hogy Jus képes így elveszteni a hidegvérét. A srácok kínjukban a laptopképernyőjükhöz fordultak vissza, én viszont Sadie tekintetét próbáltam elkapni. Ha valakinek, neki tudnia kellett volna, mi ütött mostanában a fiúba – miért nem tudtam egész téli szünetben ráterelni a szót a felvételi jelentkezésére, és mióta lett új szokása már a tesztfeladatait is külön úton beadni. De ő is némán szegte le a tekintetét, és nem tudtam rájönni, hogy az értetlenség vagy egy őrizgetett titok miatt.
– Én hozok egy teát, ti kértek valamit? – emelkedett fel Roseline a székéről, elég esetlenül menekülve a ránk szakadt kínos csend elől. Marcio viszont százszor jobb feszültségcsillapító ötlettel állt elő:
– Nem, nem, maradj csak itt. Ha úgyis szünetet tartunk, felvetném napirendi pontnak egy bizonyos szülinapos lány ünneplésének megbeszélését.
Roseline finoman elmosolyodott visszaülés közben, épp amennyire szerényen illik, ha ilyesmi témában terelődik az emberre a reflektorfény.
– A szülinapos lánynak most leginkább húsz perc csendre van szüksége, hogy megértse a piros osztályos utolsó feladatot.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Egyébként, Boglárka ✓
Romance"- Maradhatunk így mindig? Csak feküdj itt mellettem és mesélj a könyveidről, és teljen el így az életünk, jó? - Tudom, hogy valójában te sem erre vágysz, te drága lány. Csak most elkeseredett vagy és szomorú, és kell egy kis idő, amíg visszatalálsz...
