Egyébként, Boglárka ✓

10001. Ha fej, én nyerek, ha írás, te vesztesz

– Ez meg miről beszél? – fakadt ki Conley, ahogy bármiféle tartózkodás nélkül olvasta el a vállam felett Parabola üzenetét. – Mit csináltál már megint?

– Semmit! – szorítottam a kijelzőt magamhoz, de ennyi persze nem volt elég ahhoz, hogy leszereljem őt a témáról. Szóval ahogy továbbsétáltunk a folyosón az első órájának terme felé, igyekeztem minél szűkszavúbban elhadarni neki az elmúlt napok fejleményeit. Nem szólt közbe semmit, de addigra már nem is volt szükség valami ítélkező kisbeszédre ahhoz, hogy pocsékul érezzem magam. Lassan azt is elképzelhetőnek tartottam volna, hogy még a mellettünk elhaladó iskolatársaink is gáznak tartják azt a három-négy szót, amit épp elcsípnek a monológomból.

– Sadie tegnap este egy csomót bizonygatta, hogy megint túlreagálom a történteket. – Azért szükségesnek éreztem ezt is hozzáfűzni a sztori végéhez. – Nem erőltettem rá Gilbertre, hogy matekozzon, csak feldobtam egy lehetőséget, amiről eldöntheti, élni akar-e vele. És ezzel tényleg kihúztam őt a depis mélypontból, ahova az együttes miatt került.

– De valamiért mégse érzed tisztának a lelkiismereted – fejezte be Conley a gondolatmenetem kimondatlan részét. Sóhajtva fontam össze a karom magam előtt, utáltam, hogy ennyire könnyű átlátni az egész kavarásomon. Akárhogy is forgatjuk, mégis a legsérülékenyebb állapotát akartam felhasználni arra, hogy megváltoztassam őt, és tessék, ez a rohadt üzenet a bizonyíték arra, hogy ezt a kívülállók is milyen egyértelműen belátják.

– Pont olyan manipulatív vagyok, mint Paraboláék? – halkultam el szégyenemben. Conley egy darabig elkomolyodva méregetett, amíg meg nem érkeztünk a folyosó túlvégére, az első órája terméhez.

– Azt nem nézném végig vigyorogva, ahogy Roseline neked mos be egyet, szóval nem hiszem – hozta meg végül az ítéletet. – Viszont remélem, sejted, hogy ezek hárman keresni fogják még Gilbertet, és csak egyféleképp járhatsz előttük egy lépéssel – bölcselkedett a lepattogzott festékű ablakkeretnek dőlve, mire én csak a homlokom tudtam ráncolni. – Ha mostantól teljesen őszinte leszel vele. Baszki, kérlek, ne mondd, hogy ezzel most újat mondtam.

– Nem mondtál – kaptam el a tekintetem dacosan a terem felé érkező tanárnőjük irányába. – És felfogtam én magamtól is, hogy véget kell ennek vetnem.

Ezt kijelenteni lényegesen könnyebb volt, mint a nap hátralévő részében újra és újra helyretenni magamban. Legalább tucatszor kezdtem önkéntelenül is agyalni az összeegyeztethetetlen jövőnk problémájának feloldásán, akár egy logikai feladványon, hogy aztán észbe kapjak és erőltetve állítsam le magam. Nagyon nem kéne azt képzelnem, hogy kettőnk helyett fogom erre megtalálni a választ. És mintha félóránként újraindult volna az agyam: minden elsőre helyesnek tűnő mondanivalóm csak összezavarodott, olcsó érzelmi zsarolássá vált, amint jobban belegondolva visszaismételtem őket magamban. 

Rohadtul nem segített az a mentális kép sem, ami folyton elém tolakodott arról, ahogy Gilbert semmi perc alatt felajánlja a barátainak a matekverseny elcsalását. Ha tényleg ennyire hajlamos bármi hülyeségbe belemenni mások kedvéért, mégis hogyan bízhatok abban, hogy a saját érdekeit fogja nézni ebben a kérdésben, és nem csak bólogat minden szavamra? Túlságosan tisztába jöttem a kezembe adott hatalommal, és köszönöm szépen, nem kértem belőle. El akartam mondani neki a saját álláspontom, persze, de nem azon az áron, hogy a sajátját totálisan feladja értem.

Hétfőnként általában nem szoktunk találkozni – mire végeztem volna a suliban, neki máris órákat kellett tartania valami idén kezdett kissrácnak Clintonból, így ilyenkor csak este beszélhettünk a telefonon. Aznap viszont előre kitervelt ötletem volt rosszullétet szimulálva ellógni a nap végi tesinket, hogy legyen egy órányi időnk összefutni. Könnyű sikerrel jártam, Mr. Howell egyből elengedett azzal a megállapítással, hogy tényleg elég sápadtan és reszketősen festek. Mire pedig kiléptem az iskola kijáratán és az elsőként szabadult diákok forgatagában megláttam Gilbertet a biciklitárolóknál támaszkodva rám várni, már külön örültem, hogy vége szakadhat a magányos gyötrődésemnek. Bár most lett volna logikus a legidegesebbé válnom, valójában csak a megkönnyebbülés öntött el, amiért többé nem leszek magamra utalva az idióta dilemmámmal. A bekamuzott rosszullétemet meghazudtolva rohantam le a lépcsőkön hozzá, és csak egy puszit nyomtam az arcára, hogy egyből láthassam őt elmosolyodni.