Egyébként, Boglárka ✓

01001. Valószínűség, statisztikák és az igazság

– Most miért hirtelen a lakásodra? – tettem tönkre alig fél perc alatt az elhatározásom, miszerint méltóságteljes csendben fogok Gilbert mellett vonulni. – Meg fogod mutatni valami para gyűjteményed?

– Semmiféle para gyűjteményem nincsen.

– Akkor szégyellsz velem mutatkozni mások előtt?

– Most jöttem az iskolád elé, Trish.

– Akkor nincs más magyarázat, arra számítasz, hogy legalább ma estére megkaphatsz engem. Csak szólok, hogy ennyire könnyen azért nem adom magam.

Igazán sejthettem volna, hogy erre a viccre ugyanolyan sebességgel fog lesápadni, mint amikor a megismerkedésünkkor megtudta, hogy egy randira érkeztem.

– Nem, félreérted, egyáltalán nem voltak ilyen szándékaim, fel se merült bennem... Rosszul fogalmaztam volna? Túlságosan úgy hangzott a javaslatom?

– Egy kicsit, de eltekintünk felette. Akkor, mi a terv?

Gilbert kétutcányira lakott a Holden Hightól – még az én mércémmel nézve is közel, elvitathatatlanul közelebb, mint a Starbox vagy bármelyik helyi étterem, így zavarbaejtően sok logika volt abban, hogy meghívjon magához. Az apró előkertes, sötét téglákkal kirakott egyszintes ház, ami felé a lépteinket vezette, kívülről teljesen belesimult a környék összképébe. Érdekes, hányszor próbáltam már elképzelni a szobáját – mindig csak a hálószobáját, mintha ő is még a szüleinél lakna –, az viszont mindig kimaradt, hogy egy teljesen átlagos utcafrontot gondoljak mellé. Igaz, ha akartam, se tudtam volna azt részleteiben vintage stílusúra elképzelni. Magam elé tudtam idézni illusztrációkat a huszadik század eleji nagyvárosokról és villákról, de ami a Holdenhez hasonló településeket illeti, azok mindig is kimaradtak a történelemtankönyvekből. Egy rosszindulatú hang a fejemben azt állította, valószínűleg azért, mert azok száz éve is tökéletesen ugyanúgy néztek ki, mint most.

– Szerintem most az tenne a legjobbat, ha olyan környezetben beszélgethetnénk, ahol nem kell másokkal foglalkoznod – magyarázta kissé görcsös hangon, a szokásos mozdulatokkal zongorázva maga mellett kesztyű nélkül kivörösödött ujjaival. – Egy kicsit feldúltnak tűntél az előbb, és arra gondoltam, én ilyenkor nem szívesen lennék sok idegennel egy légtérben. Viszont azt is a szívemre vettem volna, ha most magamra hagynál. Azt gondolom, egy kicsit még beszélgethetnénk, mielőtt véglegesen döntesz arról, hogy csak barátok legyünk-e.

– Barátok? – visszhangoztam. Hát, erre a kimenetelre se fogadtam volna – az én fejemben legalábbis meg se fordult, hogy kettőnk beszélgetéseit egyáltalán ugyanabban a dimenzióban vizsgáljam, mint a szakkörös társaimat. Ezek szerint most ítélem magam arra, hogy heti egyszer fussunk össze egy kávéra, ahol ő majd lelkesen ecseteli nekem, milyen más lányokat szeretne randira hívni? Legszívesebben sarkon fordultam volna a gondolattól – aztán emlékeztettem magam, hogy az eddigi viselkedésem után még ez is túl nagylelkű ajánlat tőle, és nagyjából ekkor állt görcsbe a gyomrom az egész helyzettől.

– Tiszteletben fogom tartani, ha úgy döntesz, nem szeretnél velem együtt lenni – mentegetőzött. Mintha egyáltalán köszönőviszonyban lett volna ez a baromság azzal, amiről én hisztiztem neki az előbb! – Valóban nem vagyok egyszerű eset, és egyikünk sem lenne boldog egy kapcsolatban, ahol túl nagy tehernek érzed a furcsaságaimat. Azért viszont hálás lennék, ha ez nem jelentené, hogy többet szóba se álljunk egymással. Tudod, ideköltözve nem számoltam azzal, mennyire nehéz lesz barátokat szereznem itt. És ahogy említettem, eleve ritkán találkozom hozzád hasonlóan érdekes beszélgetőtársakkal. Szívesen venném, ha barátok lennénk. Persze, csak ha nincs ellenedre.