Egyébként, Boglárka ✓

01000. Inkább boldog ostoba, mint okos nyomorult

– Mi oka lehet valakinek azt tettetnie, hogy a száz évvel ezelőtti múltban él?

Mint annyiszor korábban, Boglárka most is csak üres tekintettel bámult vissza rám, ösztönözve, hogy ennél több információra lesz szüksége. Reggel fél nyolc múlt, ilyenkor általában már a kabátomat húzva szoktam kilépni a lakásból, aznap azonban képtelen voltam elindulni pár kérdés tisztázása előtt. Már felöltözve, de az ágyamban visszatakarózva ültem és a dekorlámpáim rózsaszínes fényében méregettem a térdemen egyensúlyozott kacsát.

– Vagyis, igazából fogalmam sincs, mennyire tetteti. Használta a bankkártyáját, rendes munkahelye van, az együttese videói fent vannak a neten, meg minden – soroltam, a hátamat nekivetve az ágytámlának. – Igazából ha bizonyos szemszögből nézzük, csak nagyon szereti az amerikai húszas évek kultúráját. Egy kicsit túl komolyan vette a tanácsot, hogy találjuk meg önmagunkat. A bölcsészek ilyenek szoktak lenni? Lehet, hogy nincs is itt semmi látnivaló, csak én vagyok ítélkező? Végülis jutottunk már korábban is erre a következtetésre...

Nem szándékoztam én ennyire rágörcsölni a témára, de tényleg. Tegnap este annyira lazán ment, hogy egyszerűen csak felhívjam Gilbertet és kézbe vegyem a dolgok irányítását. Kellett hozzá a ma reggeli felébredés, hogy teljes súlyában leessen: visszavonhatatlanul randira hívtam egy fiút, akiről múlt héten még meggyőződésem volt, hogy színészként akar átverni, és igazából azóta sem találtam ennél hihetőbb magyarázatot a viselkedésére. Nem érkezhettem a találkozónkra felkészületlenül, olyan lökött szerelmes kamaszlányként, amivé a közelében rendszeresen szokásom volt átalakulni. A tegnap esti meghívásom után is még másfél óráig beszélgettünk a telefonban – mégis mit árul el rólam, hogy ilyen könnyen adom magam? Ki a franc képes már azon is vigyorogni, ahogy egy fiú elsorolja neki a Dial Award többi jelöltjének életútját?

– Na és ha ez az egész valami... trauma miatti megküzdési mechanizmusa? – szegeztem Boglárkának a kérdést, aminek már a kimondásába is belesajdult a szívem. – Elsőre nem mondanám rá, hogy olyan megtört jellem volna, de miért is kötné az orromra, ha így van? Ha ennél jobban ismernénk egymást, akkor se az én reszortom lenne erről ítélkezni. Azért volt olyan megértő anyáék pszichológusával kapcsolatban, mert ő is oda jár? Ha így van, akkor most felelőtlenség lenne egy kapcsolattal felborogatni a lelki nyugalmát, igaz? Vagy csak én félek attól, hogy ez mennyi érzelmi pluszmunkával járna?

Dobáltam a kezemben Boglárkát, a szavak pedig, ahogy mindig szoktak, egyre gyorsabban ömlöttek belőlem.

– Roseline tud valamit. Hiába írtam rá tegnap este, továbbra se volt hajlandó elárulni, mire jött rá. Nem is kéne meglepnie. Megint csak arra vág fel, mennyivel okosabb nálunk, de segíteni, azt nem hajlandó. Féltékeny, tuti erről van szó, Jus is egyetértett ebben Sadie-vel. Talán még tetszik is neki Gilbert. Hű, talán ha rávenném, hogy próbálkozzon be nála, és a vele történtekből vonnám le a következetést...

De ez a gondolat több fronton is fájóan szúrt belém. Gilbert megérdemelné az őszinte kommunikációt, és Roseline is legfeljebb érthetetlenül és hisztisen viselkedett, nem olyan gonoszkodóan, hogy ilyesmivel büntessem. És ismerjük be: magamat se tettem volna ki annak, hogy végignézzem, ahogy ezek ketten kikezdenek egymással.

Egy megadó sóhajjal pattantam fel az asztaltól és nyúltam az iskolatáskámért. Gumikacsázással csak olyan megoldásokat lehet előhívni, amiket a tudatunk mélyén amúgy is sejtünk. Boglárka nem tud helyettem beleolvasni ennek a fiúnak a fejébe. Nem létezett olyan logikai út vagy elmejáték, ami kiváltotta volna az aznap délutánra beidőzített beszélgetésünket.

A téli szünet előtti utolsó tanítás alkalmából a Holden High minden egyes diákja elérte már a megőrülés valamely fokozatát, szóval az aznapi szétszórtságom észrevétlen olvadhatott bele több száz diák izgatott zsibongásába. Szerencsére a tanáraink mind vevők voltak filmezésre vagy az óráink elbeszélgetésére, így senkinek nem szúrt szemet, hogy egész nap azt se tudtam magamról, melyik teremben ülök. Túlságosan lekötötte a figyelmem, hogy álmodozva gondoljak vissza a DuplePulse videóira, vagy a telefonbeszélgetéssel töltött estéinkre. Jó lett volna most is a telefonom vonalában tartani Gilbertet, egész nap magam mellett tudni a társaságát, hogy bármikor odafordulhassak hozzá kipanaszkodni magam a nap történéseiről. Az ezernyi ponton újításra szoruló iskolai házirendről, egyes iskolatársaim agysejtpusztítóan idióta viselkedéséről, meg a tanárokról, akiknek elvileg a jövő generációját kellene itt kiművelniük, de annyira kiégette őket ez a környezet, hogy ha valaha kedvelték is a diákjaikat, most már annak se sok nyoma látszódik rajtuk. De hogy ne tartson ennyire megkeseredettnek, azt is elmeséltem volna neki, mikor tervezünk együtt lógni a szünetben a szakkörösökkel, min nevettünk egész ebédszünetben velük, meg úgy általában, miért vagyok hálás azért, hogy legalább az ő személyükben normális barátokra találhattam ezen a helyen. Még a cipőfűzőm kioldódását is elmeséltem volna Gilbertnek, ő arra is rávágott volna valami váratlan és szellemes választ, amin órákon át vigyoroghattam volna magamban. Néha eszembe jutott, vajon ő is gondol-e rám két mindennapi feladata közt. De ha csak feleannyi figyelmet szentelt a munkájának, amennyivel a zongorázásra tudott koncentrálni a videókón, szerintem arról is elfelejtkezett, hogy a világon vagyok.