Ennyire olcsón, persze, nem úszhattam meg a délelőtti jelenetemet. A számon kérő telefonhívás valamikor ebéd után érkezett a suliból – anya olyan lebilincselő és diplomatikus stílusban fogadta, hogy az iskolatitkárban biztos felmerült, jó családot hívott-e egyáltalán. Ezt követően még az én felfoghatatlanul rendes szüleim is rákényszerültek, hogy egy kör fejmosással átmenetileg elrontsák a hangulatot. Persze, volt elég eszem ahhoz, hogy ne nehezítsem meg mindannyiunk dolgát. Elég egyszerű volt ígéretet tennem arra, hogy többé nem fogok ordítozni a tanáraimmal, lógni az iskolából és tanítási időben próbálkozni az alkoholizálással.
Egynaposra sikerült az igazgatónál lealkudni a felfüggesztésem, bár igazából az egész hetesért se reklamáltam volna. Konkrétan egy perc nyugtom se lenne olyan tanárok felügyeletére bízva, akik túlnyomó része pontosan tudja magáról, hogy őket ugyanúgy lekiabáltam volna az előtér tömegének közepén. Büntetésnek az is bőven elég volt, hogy a nap legkülönbözőbb pontjain írtak rám random iskolatársaim, csak mert annyira vicces volt katasztrófaturistát játszaniuk. Legalább a kiborulásom levideózott verzióját nem kellett sehol viszontlátnom, ami elgondolkodtatott, hátha az egész rövidebbnek és jelentéktelenebbnek tűnt kívülről, mint amilyennek megéltem. Mindenesetre még magamban visszajátszani se akartam soha többé a történteket – annak ellenére se, hogy a szavaim igazságtartalma mellett még mindig kitartottam volna. Ms. Reiner megállapítása jutott eszembe, hogy ha kellő befolyás lenne a kezemben, akkor ötletekké meg tettekké fordíthatnám át a véleményem. Hát ez valami inverze lehet a tézisnek: ha minden potenciálom elvesztem, akkor pedig egy hisztis ovis stílusában leszek csak képes közölni a meglátásaimat.
De összességében életem első felfüggesztése nem telt rémesen. Anya otthon maradt velem, kitakarítottuk a komplett lakást, folytattuk a tegnap este elkezdett Netflixezést, szóval egész jól tettettük, hogy egy átlagos hosszú hétvégét kezdtünk meg. Csak egyszer, késő délután vágytam vissza a többiek társaságába. Sadie rám írt, hogy jobban érzem-e magam, majd az állapotom rövid kitárgyalása után rátért arra, hogy őt se vették fel az MIT-ra.
Gondolkodás nélkül kezdtem gépelni a vigasztaló kisregényem, de hamar kiderült, hogy szükségtelenül. Mintha az én példámból tanulta volna meg, hogyan nem szabad reagálni, Sadie irigylésre méltó könnyelműséggel viselte a helyzetét. Tényleg nem vetített azzal, hogy egészen belenyugodott az esélytelenségébe. Az ő legfőbb prioritása mindig is úgy szólt, hogy minél messzebbre jusson Holdenből, nem úgy, hogy konkrétan az elit borostyánligás helyekre kerüljön be, ezért a jelentkezési profilján az MIT-t egy rakat állami egyetem is követte, válogatás nélkül mindkét partvidék nagyvárosaiban. Inkább a velem való együttérzés motiválta abban, hogy bő egy órán át szidalmaztuk a felvételi rendszer igazságtalanságait egymásnak. Amikor viszont felvetettem, hogy átugranék hozzá, hirtelen mégis kihúzta magát a program alól. Kimondatlanul is megértettem, hogy a Justinnal történtek óta vele se lehet szent a béke, ilyen nyíltan legalábbis nem foghatja a pártomat. Belegondoltam, milyen lesz hétfő reggel így visszamenni közéjük a suliba, és aznap este végül mégis sikerült bőgve elaludnom.
Szóval ilyen körülmények közt határoztam el másnap, szombat délutánra, hogy muszáj végre lépnem. Az egyedüllét lassan kezdett úgy kiborítani, hogy már bármilyen rémisztő, küzdelmes és borzasztó végszóba kifutó lelkizést szívesebben bevállaltam volna - csak hogy legalább addig ne a saját gondolataim kelljen hallgatnom, amíg valaki más vágja a fejemhez a hibáimat. Már nem is akartam semmiben ragaszkodni az igazamhoz, csak arra az egyre vágytam, hogy Gilberttel újra rendben lehessen minden köztük. Átsétáltam hozzá, és egyszerűen bekopogtam, még egy telefonhívással se jelezve előzetesen az érkezésem.
Kész bocsánatkérő monológgal indultam el otthonról, amit százszor elpróbáltam és leegyeztettem Boglárkával. Végig terveztem elemezni minden szörnyű hülyeségem, amit legutóbb odavetettem Gilbertnek, és egyesével kifejteni, miért ne vegyen komolyan egy szót se belőlük. De amint ajtót nyitott, és életem legrémesebb három napja után végre viszontláthattam őt, a szám egyszerűen gyorsabban reagált az agyamnál:
BẠN ĐANG ĐỌC
Egyébként, Boglárka ✓
Lãng mạn"- Maradhatunk így mindig? Csak feküdj itt mellettem és mesélj a könyveidről, és teljen el így az életünk, jó? - Tudom, hogy valójában te sem erre vágysz, te drága lány. Csak most elkeseredett vagy és szomorú, és kell egy kis idő, amíg visszatalálsz...
