Egyébként, Boglárka ✓

10000. Tarts meg mindent!

– Egy musical, némafilmes színészek életéről?

Némán bólogattam, ahogy a vágódeszkáról a serpenyőbe csúsztattam át a zöldségeket. Az osztálytársaim általános döbbenettel szoktak reagálni a tényre, hogy a családom még a hétfői reggeliből is képes közös programot kreálni, engem viszont sosem zavart különösebben a dolog. Alig negyed órával kellett hozzá hamarabb felkelnem és tízből nyolc esetben tényleg helyrerázta az életkedvem, hogy nem éhesen és félkómásan kapkodva kellett elindulnom a suliba. Kár, hogy aznap reggel a maradék két eset egyikében jártunk.

Anya félig elfordult a tűzhelytől, de így is kiszúrtam az arcán bujkáló mosolyt:

– Hát, kislányom, mindig is érdekes kamasz voltál, de arra még így sem fogadtam volna, hogy végül itt kötünk ki veled.

– Légy szíves, ne invalidáld az érdeklődési körét – emlékeztette a hátunk mögül apa, ahogy a táskáját pakolta össze. Kettejük közül elvileg őt érintette kevésbé a pszichológushoz járás kötelezettsége, mégis ő sajátította el szorgosabban a nála tanult sallangokat. Néha azt tippeltem, egyszerűen azért, mert egy vérbeli kocka volt, aki akármilyen témából kifogástalanul programozza magába az elé pakolt tudást. Az ideális pácienssé épp olyan magától értetődően akart válni, mint négy-öt éve az ideális technológiai menedzserré. És fel se merült benne, hogy éppen akkor érzem magam a legközelebb mindkettejükhöz, amikor egy-egy mondat erejéig mégis kibukik belőlük a nagyvárosi karrieristák cinizmusa.

– Nagyon jól hangzik ez az előadás – folytatta, mintaszerűen küldve felém a megerősítő mosolyát. – És ezek szerint Gilbert is veletek tartana?

– Nem egészen. Sadie aztán meg lemondta az utat – nyögtem ki a tegnapi fejlemények nehezebben beadagolható részét, amikor már nem játszhattam el, hogy elképesztően leköt a tűzhely páraelszívójának nyomogatása. – Szóval arra gondoltunk, csak mert nem sok értelme lenne kétszer is átutazni a fél országon, hogy Gilbert pedig megnézné velem az egyetemet. Praktikusabb, ha ketten csinálunk belőle egy hétvégi kirándulást.

– Tetszik ez az eufemizmus – látott át anya egyből a magyarázkodásomon, aztán elkapta apa vádló tekintetét, ahogy átadta nekem a tányérokat. – Bocsánat, igazatok van, nem kellene elviccelnem a témát. Tehát, olyasmit szeretnél közölni, hogy ti ketten fogjátok együtt tölteni a hétvégéteket.

Nagyon sokáig elszórakoztam azzal, hogy némán, leszegett tekintettel osszam tökéletesen egyforma adagokra az elkészült omlettet. Anyáék se törték meg közben a csendet. Ahhoz képest, mennyire hajlamosak voltak egy beszédkényszeres robot módjára hangoztatni és agyonelemezni minden gondolatukat, épp most jutott eszükbe az egymás közti telepatikus kommunikációt kipróbálni. Lassan ereszkedtem le a székemre, még mindig a tányéromat szuggerálva.

Mindig is viccesnek tartottam, hogy a szülők olyan magától értetődő implikációkat látnak bele az első együttalvásba – amikor értesüléseim szerint jóval egyszerűbben és rövidebb idő alatt is letudható minden, amitől féltenének ilyenkor minket. Most azonban magam se tudtam eldönteni, mennyire megalapozottak ezek a klisés feltételezések az én esetemben. Azt egynek már megértettem a saját kapcsolatomról, hogy velünk nem fog az ilyesmi spontán megtörténni. Olyan egyszerű okból, aminek logikájára én szinte egyből ráéreztem, másnak elmagyarázni viszont abszolút képtelen lettem volna: minden együtt töltött időnknek adott funkciója volt, amitől Gilbertnek eszébe se jutott volna magától eltérni. Ha épp mellettem olvasott, eszébe se jutott közben hozzám bújni, ha odahajolt megcsókolni, sosem kezdeményezett ennél többet. Ellenben ha belép majd a lefoglalt bostoni apartmanszobába és meglátja a közös ágyat... nos, abból meg le lehet vezetni egy olyan funkciót, amibe inkább bele se gondoltam volna a konyhaasztalnál ülve. Sosem tudhatja az ember biztosra, mikor fog kiderülni, hogy a szülei gondolatolvasóként látnak bele a fejébe.