Egyébként, Boglárka ✓

00011. Mások becsületkódexe

– És ezek után mi lett Conleyval?

– Kit érdekel? – kérdezett vissza Sadie olyan éllel, hogy attól nekem kezdett el égni az arcom. – Nem csoda, hogy Trish ezek után nem várta be őt. Egy ilyen találkozó után még rólad is elfelejtkeznék, nem hogy egy ismerkedős randiról.

– Jó tudni, hogy így gondolkodsz.

– Nagyokos, tudod, hogy túlzásból fogalmaztam így – grimaszolt Sadie, és bár Jus egyáltalán nem tűnt megsértettnek, ő szorosan hozzásimult séta közben. A mozdulat arra is alkalmas volt, hogy kikerüljön pár kilencedikest, akik fél évnyi ittlétük alatt sem tudták elsajátítani a folyosók haladási irányát. A csütörtök reggel hét ötvenenes felfordulásban nem volt egyszerű művelet átszlalomoznunk az épület egyik legbelső terméig. Sadie-ék a gimis párosok privilégiumát kiélvezve kézen fogva törtek maguknak kétszemélyes utat, nekem viszont a háromszög csúcsaként állandóan mögéjük kellett kerülnöm. Csak akkor tudtuk felvenni a beszélgetés fonalát, amikor egy-egy mondat erejéig megint egymás mellé sodródtunk.

– Attól még bunkó vagy – nyilvánítottam ki. Nem mintha reménykedtem volna olyasmiben, hogy majd pont én fogom jobb modorra nevelni Sadie-t, de azért kötelességemnek éreztem legalább megemlíteni az ilyesmit. – És igen, este beszéltünk. Még a Starboxban lemerült a telefonom, hazaérve üzentem neki. Kiderült, hogy a szülei feltartották, írt is nekem, de mire elszabadult otthonról, én már nem voltam odabent. Egyszerűen elkerültük egymást.

– Ezt nem mondhatod komolyan – meredt rám Jus. Zavartan elkaptam a tekintetem róla, eljátszottam, hogy hirtelen égető fontosságú az infókönyvembe hajtott feladatlapjaim átrendezése. – És nem jutott eszedbe várni még kicsit? Vagy kérni egy töltőt a baristáktól? Trish, gondolom, hülye nem vagy.

– Nem.

– Akkor mi a másik lehetséges magyarázat erre? – mutatott rá. Sértődötten préseltem össze az ajkam, direkt előresietve két foknyit, ahogy a szélesen elterülő, emeletek helyett fél tucat melléképületből összeálló iskola egyetlen lépcsősorához értünk. Kedvem lett volna most ténylegesen háttérstatisztának, a tömeg egyik jelentéktelen részletének lenni a kék-fehér poszterekkel telepakolt folyosókon – valamelyik télikabátos, izgatottan nyüzsgő alaknak az iskolatársaim sokaságából, és nem egy ilyen lelkizős vallatás vádlottjának. Jus a hanyag vigyorával meg a visszafogott nemtörődömséget sugalló tőmondataival megint egyenesen beletalált az igazságba. Valójában már tegnap este mocorgott bennem a lelkiismeret-furdalás amiatt, miféle számlára került fel Conley neve újabb tételként. Túl sokszor lejátszottam már hasonló köröket, és mindig csak utólag esett le teljes súlyában, hogy ezzel a két legjobb barátomat ugyanolyan kínos helyzetbe sodrom, mint magamat.

– Ott van még az is, hogy teljesen szerelmes. – Úgy tűnt, Sadie ragaszkodik ahhoz a narratívához, hogy tökéletesen beleszerettem Gilbertbe, ezen a vonalon pedig mindent meg lehet nekem bocsátani. – A különc gyerek úgy elvette az eszét, hogy utána azt is elfelejtette, eredetileg mással kellett volna randiznia.

– Egy szóval se állítottam, hogy bejönne nekem.

– Minden eddigi szavaddal azt állítottad. És végül mindenki nyert, ezt a sors akarta így, Conley ostromolhatja tovább Roseline hercegnőt, te meg igent mondhatsz a különc gyerek meghívására. Fú, biztosan kitenne magáért. Olyan igazi nyálas, klasszikus filmekbe illő randit tudnék elképzelni.

– Azt hittem, azokat utálod – szólt közbe Jus, mire ő a vállát rángatta:

– Nekem nem valók, de Trishnek el akarok intézni egyet.

– Ahhoz másik alanyt kell keresned – jegyeztem meg, miközben végigpillantottam az emeleti folyosó faliújságának fekete-fehérrel nyomtatott hirdetményein, valami végzősök számára releváns újdonságot keresve. Aztán leesett, hogy ők az ilyen kijelentéseket hajlamosak szó szerint értelmezni. – Különben is képtelenség, hogy bármi alakuljon köztünk. Ott lett volna az esély valami elérhetőséggel megdobnia, de ő nem élt vele. Értek én abból, ha valaki kamu telefonszámot ad meg.