playboy » bluelock

02. a büntetés

2018. MÁJUS, JAPÁN

Így történt, hogy megismerkedtem Reo Mikage-vel. Valójában az egész történetem kezdete annak köszönhető, hogy egy gazdag gyerek álmát segítettem valóra váltani. Ha úgy nézzük, minden, ami utána történt, az ő hibája volt...

És mi a legrosszabb az egészben?

Hogy mégsem tudom őt hibáztatni. Mert a sors fintorának köszönhetően ━ tudom, szinte képtelen vagyok kimondani ━ valami furcsa okból kifolyóan megkedveltem őt. Na nem úgy, hogy szerelmes leveleket írjak neki, vagy elpirulva billegtessem rá a pilláimat, miközben megdicséri a focizástól izmos vádlijaimat. Az érzés teljesen plátói volt, olyan értelemben, hogy életemben először egy valódi barátot szereztem magamnak.

Az első három edzésért még elkértem a pénzt, de a negyedik után, mikor Reo át akarta nyújtani a bankjegyeket, nevetve eltoltam a kezét. Végülis a barátok nem pénzért lógnak egymással – mondtam zavartan, de láttam, hogy a szavak hallatán felderül az arca. Talán ő is ugyanannyira vágyott egy barátra, mint én. Habár neki jóval több ismerőse akadt, akik szívesen tartózkodtak a társaságában, megfigyeltem, hogy ezek a kapcsolatok nem valódi szimpátián alapulnak. Reo is magányos volt a maga módján, és talán ezért sikerült olyan hamar egymásra hangolódnunk annak ellenére, hogy az életünket ég és föld választotta el egymástól. Egyedül neki mondtam el, hogy szociális ösztöndíjjal vagyok eme meglehetősen puccos iskola diákja, mert ha néhány sznob meghallotta volna, valószínűleg cikizni kezdtek volna miatta. Persze az anyámról nem meséltem neki – semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ránk hívják a gyermekvédelmiseket. Már egyszer megtörtént az eset, és nagyon nem sült el jól a dolog. Csak annyit tudott, hogy az apám meghalt, engem meg sokáig a nagyim nevelt, amíg otthonba nem kellett mennie.

Ő is mesélt a szüleiről, az üzletember apjáról, aki bármihez nyúl, abból pénzt tud csinálni, és az anyjáról, aki egyetlen iskolai ünnepségére vagy versenyére sem ment el, mert helyette fotózásokra, vacsorákra és wellnessre fordította a drága idejét. A sofőrje és kísérője, Ba-Ya viszont olyan számára, mint egy pótmama, akire mindig számíthat, és aki még a szülei előtt is megőrzi a titkait. Én is találkoztam a hölggyel, aki ráncos arcával és görbe orrával úgy nézett ki, mintha egy boszorkányos gyerekkönyv lapjairól lépett volna elő, de nagylelkűen felajánlotta, hogy hazavisz a közös edzéseink után. Gyorsan elutasítottam az ajánlatot, már csak az hiányzott, hogy meglássák, micsoda lepukkant szeméttelepen élek a többi hasonlóan szerencsétlen családdal együtt, akikre a jövőben nem vár más, csak a segélyek és nélkülözés, meg a hat gyerek, akikről nem tudnak megfelelően gondoskodni.

Habár nekem kivételesen nem voltak testvéreim, de csak azért, mert anyám elkapott egy csúnya fertőzést egy nyaralás során, amitől meddővé vált, és emiatt nem lehetett több gyermeke. Kíváncsi vagyok, vajon akkor utált-e meg ennyire, mikor kiderült, hogy csak én maradtam neki. Vagy már előtte elkezdett gyűlölni, mikor apám több időt akart velem tölteni, mint vele? Azt hiszem, ezek olyan kérdések, amikre jobb, ha soha nem kapok választ.

A suliban hamar feltűnt a többieknek, hogy elkezdtem Reóval lógni. Nehéz volt nem észre venni a csodálkozó, olykor megvető vagy egészen utálkozó pillantásokat, amiket mások vetettek rám. Reo persze ebből semmit sem sejtett, mert ő mindenkiről csak jót feltételezett, de én folyamatosan magamon éreztem szúrós tekintetüket, melyek mintha lyukat akartak volna fúrni a hátamba.

Mégis mit eszik rajta Reo? Hiszen tiszta lapos, és folyton lyukas cuccokban jár.

Ezerszer szebb lányokat találhatna magának, ez a Hana teljesen átlagos.

Lehet, hogy a csórók az esetei?

Az egyik szünetben már nem bírtam tovább, és kitört belőlem az eddig elfojtott düh.