playboy » bluelock

09. az első válogató kezdete

2018. NOVEMBER, JAPÁN

Borzalmas éjszakám volt. A karjaim sajogtak az edzéstől, így nem bírtam az oldalamra fordulni, Raichi horkolása versenyre kelhetett volna egy barnamedvéével, Igaguri pedig annyit forgolódott álmában, hogy a saját ágyából átgurulva gyomorszájon rúgott. Valószínűleg még a nap sem kelt fel, mire megelégeltem a helyzetet, és szemeimet dörzsölve elhagytam a Z csapat hálószobáját. Észrevettem, hogy Bachira és Isagi ágya üresen ásítanak: lefogadom, hogy a tegnapi erőnléti felmérések után még bennük is dolgozott az adrenalin, és nem jött álom a szemükre. Kíváncsi lettem volna, hogy hova mentek, de annyira korgott a hasam, hogy úgy döntöttem, későbbre hagyom a felkutatásukat ━ az evés ugyanis mindig prioritást élvezett. Miután tegnap annyira kinyúvadtam az edzéstől, hogy véletlenül vacsora nélkül aludtam el, ma cserébe annyira kopogott a szemem az éhségtől, hogy alig bírtam magam ájulás nélkül elvonszolni az étkezőig. Az ebédlő volt az épületben az egyetlen helyiség, amin nem csak a Z csapattal osztoztam, de arra számítottam, hogy ezen a korai órán még elhagyatott lesz.

Betántorogtam a megvilágított helyiségbe, ami tele volt fehér, négyszögletű asztalokkal és székekkel, amelyek sajnos nem voltak a legkényelmesebbek. Szinte zombiként lépkedtem a falba épített ételkiadó részhez, ahonnan egy nyíláson át megkaptam a tálcámat, rajta a miso levessel, rizzsel és zöldsalátával. Majd kiugrott a szívem a helyéről, mikor hirtelen mozgást vettem észre az egyik asztalnál: teljesen abban a hitben voltam, hogy egyedül vagyok az étkezőben. A távoli asztalnál ülő alak hevesen integetni kezdett felém, és mikor sikerült regisztrálnom az élénklila tincsek gazdáját, csak még izgatottabb lettem.

━ Basszus, Reo, te vagy az?! ━ amennyire csak a tálcával való egyensúlyozás engedte, futni kezdtem a fiú felé. Az utóbbi napokban folyamatosan a barátaimat kerestem a tekintetemmel, de miután sehol sem láttam őket, kezdtem elveszíteni a reményt. Emiatt a találkozás miatt már megérte a hajnali kelés.

Reo felállt az asztaltól, és nevetve átölelt, miután szinte lehajítottam a tálcámat. Az ismerős mentaillatot érezve majdnem szipogni kezdtem. Annyira megkönnyebbültem, hogy neki is sikerült bennmaradnia! Ha kiderült volna, hogy ő már nincs itt, én pedig az ő jóvoltából igen, akkor örökké lelkiismeretfurdalás kísért volna.

━ Már azt hittük, hogy direkt bujkálsz előlünk! ━ nézett le rám mosolyogva a hatalmasra tárt levendula szemeivel, miután elengedtük egymást. A többesszám hallatán megörültem.

━ Tehát végül Nagit is sikerült rábeszélned, hogy jöjjön? És egy csapatba kerültetek?

━ Igen és igen. ━ Leültünk, és megragadtam a bicepszét, hogy el tudjam olvasni a felkarjára varrt számot.

━ 250?! Ez nem fair, én csak a 298-as vagyok! ━ tiltakoztam, mire igyekezett szerény képet vágni. (Nem jött össze neki.)

━ Aha, és Nagi a 251-ik. Tiszta őrület, ami itt megy, nem? Először az a fogócska, majd a tesztek... Nagi folyton panaszkodik, hogy mennyire fárasztják a feladatok. Én sem igazán erre számítottam.

━ Hát én sem ━ sóhajtottam fel, bekapva egy kanálnyi rizst. ━ Hé, te mégis miért kaptál grillezett halat? ━ Ilyen már tényleg nincs. Reo tálcáján a zöldsaláta helyett egy citrommal díszített haldarab feküdt. Az irigység nyilván az arcomra volt írva, mert a fiú felém tolta a tányérját.

━ Egyél belőle nyugodtan.

━ Ha már így felajánlod... ━ gyorsan ettem belőle egy darabot, mielőtt meggondolhatná magát. Tele szájjal folytattam a mondandómat. ━ Nem hiszem el, hogy tíz sráccal kell egy szobában lennem! Mindig utolsónak kell mennem zuhanyozni éjjel, reggel meg elsőként szaladok átöltözni, hogy nehogy lebukjak előttük. Legalább ha lenne egy külön fürdőm, vagy valami...