Polip És Végzet.-{J.B.B. Fan.Fic} (BEFEJEZETT)

2/3.Fejezet-Mi

Még mindíg Bucky szemszöge:

Elindultunk sétálni, a közeli parkba. Nem szóltunk egymáshoz. Csak nyugodt voltam, hogy velem van.
Mire magam mellé néztem, ő már egy padon sétált végig, akár egy macska, s ugrott egy másikra folytatva az útját.
-Meg fogsz csúszni.-mentem hozzá közelebb, nehogy baja essen.
-Fél Ruszki, fél amcsi.-mutatott magára-Ezek mellet egy gyilkológép.-hivatkozott magára így, mire megráztam a fejem.-Egy nőnél, ez előny...-hirtelen megcsúszott a lába, s azzal együtt, el is kaptam őt.
A kezemben feküdt, akár egy kincs amit tudtam, hogy sosem akarok többé elveszíteni.
A szemeimbe meredt, és én egyetlen egy dolgot akartam...megcsókolni Őt.

Mina szemszöge

Meg tegyem? Meg szeretném csókolni, újra vissza szeretném őt kapni.
-Ha most...megcsókollak.-mondta halkan, s nekem ezernyi lepke ébredt fel a gyomromban újra, mint akkor régen.-Akkor nem képelsz fel, igaz?-nézett rám azzal a mosolyával, amelyikbe bele szerettem. Azzal a kacér, mohó mosolyával!
-Ki tudja?-mondtam halkan, míg tartotta a hátam. Lábam a földön volt, megdöntve tartott, a hideg, zuhogó esőben.
-Jobb lenne, ha kideríteném...igaz?
-Nem szeretem a kérdéseket.-feleltem, mire megrázta a fejét, és hirtelen ajkaimra tapadt.
Megindult bennem, egy egész állatkert, a majmaim a ketrecet dölöngették, az oroszlánok órdítottak, az elefántok pedig trombitáltak.
Én pedig, csak le hunytam a szemeim, és végre, abban a percben tényleg otthon éreztem magam. Ő az Otthonom.
Miután lassan kiegyenesedtünk, egyszerűen pofon vágtam, s azonnal arcához kapott.
-Ennyire rossz volt?-nézett rám, s nekem egyből mosoly jött az arcomra.
-Ha most...elhagysz engem James Buchanan Barnes, ezek után. MIND Ez után.-hangsúlyoztam-Nagyon rá fogsz cseszni.
-Téged elhagyni?-rántott azonnal magához, majd homlokomnak döntötte az övét-Az maga lenne a pokol legmélyebb bugyra számomra.-simította gép kezét az arcomra, amibe bele simultam, mint egy macska.
-Ígérd meg nekem, hogy velem fogsz maradni. Kérlek!-suttogtam, könnybelábadt szemekkel..
-Veled maradok, örökre.-suttogta, majd eltűrt egy ázott tincset a szememből.-Tudod, rájöttem, hogy Grace...nekem csak egy...egy kísértés volt. És bele szaladtam ebbe a kísértésbe, nagyom csúnyán..-suttogta-De mikor szakítottunk, rájöttem, hogy mennyit veszítettem. Akkor elveszítettem-könnyeim lassan kezdtek lefolyni az arcomon, s csak mosolyogtam-Egy dögös vörös Kawasakit, akinek a vére higany, az esze mint a penge, a humora pedig haláli.-elnevettem magam s megrázva a fejem a földre néztem.-Héj..-fordított magával szembe-Kinek kell a robogó, ha van egy Kawasaki?.
-Senkinek..-suttogtam nevetve, mire bólintott.-Csak maradj velem...rendben?
-Örökké.-csókolta meg a fejem.

Az eső elállt, de mi még ázott ruhában is leültünk beszélgetni. Rájöttem, hogy nélküle, már nem lehettem volna a régi, de vele. Vele még van esélyem.
-Mina..-hallottam meg a szájából a nevem, mire rá néztem, míg az emberi keze, az enyémben volt. Hüvelykujjával cirógatta ázott bőröm, s nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni.
-James?-néztem a kék szemeibe, mikor eltűrt egy kissebb tincset a fülem mögé.
-Te vagy, a valahavolt legjobb dolog, ami az életemben történt...melletted nem érzem magam szörnyetegnek, veled az lehetek, aki akarok lenni.-suttogta, s nekem ez a mondat többet jelentett bárminél.
-Ha te az vagy, akkor én is. De nem te tetted azt, a te tested, de nem a te lelked.-tettem kezem az arcára.-És, te sosem voltál, és sosem leszel szörnyeteg. Számomra, te mindíg az leszel, akit megsimertem annak idején.
-Katona?
-Egy nőcsábász, kandúr, aki a mosolyával nőket vesz le a lábáról, és írtó jól áll neki, a bördzseki...akár fém karral is.-dőltem neki, s hallottam, hogy felnevet.
-Szeretlek.-ki mondta? Lassan felnéztem rá..
-Jól hallottam?
-Szeretlek téged, Minaretta Hargreews. Te 12.-es boszorka.-azonnal elnevettem magam, ahogy ő is, majd lassan megcsókoltam.
-Szeretlek téged, Katonám.-suttogtam majd a szemeibe néztem.-Ideje haza menni...
-Igen...öhm...elkísérlek.-bele karoltam, majd lassan ekindultunk vissza a házhoz.
Olyan nyugodt voltam mellette, mint mikor...otthon vagyok. Ő az Otthon.
Megálltunk a ház elött s tovább mentem, de ő, csak lefékelt.
-Na mi az?-fordultam felé-Nem jössz?
-De...de megyek!-mosolygott s felmentünk.