Üldöző múlt (Befejezett) (Bosszúállók f.f)

Part 6

Nem tudom mióta vagyok itt de már elegem van a kibaszott vizsgálataikból. Az elmúlt időben orvosi szobákból orvosi szobákba jártam. Természetesen kísérettel.
Az elmúlt időben vezettek belém áramot, fecskendeztek be mindenféle anyagot ami még nem maga a kísérlet hanem mindenféle fájdalom előidéző szer volt, fagyasztottak, "megsütöttek", víz alá nyomtak... meg ugye a minden vizsgálat utáni verés.
Volt olyan is, hogy annyira kicsinálták a testem, hogy az csak úgy leállt.

Ma viszont nem az orvosi szobákba kísértek hanem le az alagsorban és ott is egy a kacskaringós folyosók legvégén található vasajtóhoz.
Belépve a szobába rögtön megfagyott az ereimben a vér. Az orvosi köpenyben lévő emberek ugyan úgy tettek vettek viszont itt csak a szoba közepén egy szék volt. Meg műszerek.

-Angyalka! -szólt mögöttem Trocki -Remélem félsz!

-Várhatod! -forgattam meg szemeimet majd ránéztem.

-Jobban tennéd! Ez után a nap után nem leszel soha a régi! -a gonosz kacaj ami miatt meg a szőr is feláll a hátamon. A nagy vasajtó ismét kinyílt és Carter valamint Oscar. Már csak ők hiányoztak.

-Na most legyen nagy a szád te Szörnyella! -röhögött fel Carter is

-Kíváncsi lennék neked mekkora lenne a tiéd miután beleültél. -böktem a fejemmel a székre és angyali mosolyt villantottam.

-Vigyétek! -szólt az őrökre Carter mire odavonszoltak a székhez majd leszíjjaztak.

Mostmár csak azért imádkozhatok, hogy ne öljön meg ez a gép....és ne változzak malaccá.

Éreztem ahogy a testembe valamiket szúrnak majd lassan a szúrás helyétől elkezdett égetni belülről valami. Mintha szét akarná veszíteni egy másik test. Valami ruhaanyagot tettek a számba, hogy ne bírjak sikítani de így is minden tőlem telhetőt megpróbáltam a visszafolytásukra de a fájdalom már olyan szintű volt, hogy nem bírtam. Sírtam, ordítottam, rángattam magam de semmi. Nem enyhült. Pedig még csak nagyon kis felületen terjedt szét.
Minden lelassult és csak a fájdalmat éreztem. Egyre és egyre jobban. Míg annyira elviselhetetlen nem volt, hogy elájultam.

Teljes képszakadás....

***

Ideiglenes cellámban keltem fel. Sajgott mindenem. Minden egyes miliméterem a testem minden pontján.
Megint le voltam kötözve. Meg sem kellene lepődjek. Síri csend volt mind a cellában mind a folyosón. Olyan volt mint amikor érzed, hogy történni fog valami de nem tudod, hogy mi... Ez a nyomasztó érzés nem is engedett visszaaludni, pedig tudtam volna. A szemem égett mintha 1 hete nem aludtam volna. Csak vártam és vártam de semmi nem történt. A rossz érzés meg nem akart csillapodni.
Halk cipő kopogás majd bejött Trocki 2 fehér köpenyessel.

-Milyen jó, hogy fent vagy Angyalka! -az a kárörvendő mosoly, mintha tudná mit élek át.

-Addig örülj amíg ki nem szabadulok! -mondatom végén megrángadtam a láncokat jelezvén, hogy csak az tart vissza. Igaz minden mozdulat pokolian fájt de ezt nem adnám a tudtukra.

-Ne legyél ennyire vérszomjas! Először hallgasd meg mi lesz még a dolgod... -kis hatás szünetett tartott amíg a két köpenyes vett le vért. Az sem ment olyan könnyen hiszen be kellett hívni az ajtóban várakozó őröket. -A következő feladatod, hogy a tested elfogadja amit kapott. Ha nem így történik akkor kínkeserves halál vár rád hiszen ha nem vagy elég erős akkor a szer belülről emészt fel és az nagy veszteség volna. Tudod mennyi ideig kísérleteztünk, hogy tökéletes legyen? -költői kérdés volt hiszen nem is akarom tudni mennyi álduzatok van már csak azért, hogy még egy mutánst hozzanak létre ami nagy valószínűséggel én leszek. Ha tényleg ez fog bekövetkezni mindent megteszek, hogy szenvedjenek a választásukkal. Életük legrosszabb döntése volt engem befogni kísérleti patkánynak. -Ohh..és még valami! Amit azt a jelet látjuk, hogy befogadta a szervezeted a szert viszünk oda ahova apádat is rengetegszer kísértük! -ördögi kacajjal sétált ki majd miután az orvosok adtak nekem valamit ők is kimentek. 

Ahova apát is kísérték? Ugye nem akarják kisütni az agyam? Apa mondta, hogy mennyire fájdalmas főleg mikor már több mindenre emlékszik. Mit akarnak velem pontosan? Milyen jelre várnak? És főleg mi lesz belőlem ha hatni fog?
Elmém egyre jobban sötétedett és lassult le minden egyes szó után. Altatót kaptam. 

***

Nagy morajlás. Mérhetetlen fájdalom. Vaksötétség. 
Erre kelni nem a legbíztatóbb.
A zaj egyre hangosabb lett a fájdalom meg egyre nagyobb. Nem tudtam elképzelni mi lehet kint. Túl fáradt vagyok. Két őr ront be hozzám majd elkezdenek kiráncigálni. Ellenkezni sincs erőm. De ez ébrenlét is nehéz. 
A folyosón lévő éles fény sem segít. A zaj is csak hangosabb lesz. Hurcibálnak egy teljesen idegen irányban. Erről eszembe jut, hogy hajdanán én is csináltam ilyet. Még akkor amikor azt hittem, hogy a HIDRA a jó. Akkor rángattam ki az embereket ha valamit akarnak vele vagy ha megtámadták a bázist és túl értékes ember volt ahoz, hogy ott hagyjuk.
Várjunk csak. A zaj. Figyeljük meg jobban. Csak egy kis erőlködés Lili. Csak egy kicsi.
Ütés hangja, fáradt lihegés, kétségbe esett menekülés, káromkodás, utolsó lélegzetek. Támadás van. De honnan hallom ilyen tisztán amikor pont az ellenkező irányba megyünk?
Mindegy. A lényeg, hogy a másik irányba kellene mennem.
Nagy levegő és gondolkozz. A lábaimat teljesen szabadon hagyták. A kezeimet meg...a kezeimet nem jól láncolták le. Ki tudom őket szabadítani. 
Jó eddig jó csak csendben kéne ezt csinálni óvatosan. 

Szép lassan csúsztattam ki a kezeimet a láncok közül és amit a jobb keze szabad volt megragadtam a jobb oldali őr pisztolyát és egy gyors de annál pontosabb és halálosabb lövést adtam le. Kétszer. 
Hirtelen úgy éreztem mint aki lefutotta a maratont. Többször. Egymás után. Pihenés képp kiszabadítottam a bal kezem és vettem magamhoz töltényt és a másik pisztolyt. 

Kisebb fókuszálás után meghallottam honnan jön a hang. Elkezdtem arra menni amilyen gyorsan csak tudtam és közben a katonákat akik az utamba álltak megöltem. 
Nem is figyeltem merre megyek csak követtem a hangot és úgy járkáltam mint aki otthon van. Pedig életemben nem láttam a helyet.

A hang kintről jött. Kijutni meg pofon egyszerű volt, mivel az ajtót kirúgták a helyéről. 
Kilépve hunyorognom kellett. Nem tudom mennyi ideje voltam bezárva de amikor egy piros csík ment el elöttem tudtam, hogy mostmár jó helyen vagyok. 

De semmi sem tart örökké. A rossz érzésem felerősödött és minden leállt. A katonák nem támadtak csak védekeztek. A Bosszúállók lefagytak ahogy rám néztek, pontosabban a mögöttem álló pisztolyt fogó személyre.

-Élve nem mész innen sehova!