Veszedelmes Kuba

15.Rész

Az elmúlt napok elég unalmasan teltek. Az ominózus este óta szinte jó ha kétszer láttam Hugot. Tudom hogy nem is igazán nászút amin vagyunk, de igazán tölthetne velem némi értelmes időd ha már kényszerből hozzá kellett mennem és a felesége vagyok. Az utóbbi napokban jó ha egyszer kétszer láttam, de akkor is csak pár pillanat erejéig. Teljesen semlegesen viselkedett velem akkor is. Semmit nem látni abból a Hugoból amilyen aznap este volt.  Eddig minden nap a szállodában vártam, és csak reggelizni mentem le hátha megtisztel a jelenlétével, de nem. Azt se tudom, hogy egyáltalán hol alszik. 

Mindegy nem fogok ezen idegeskedni, hiszen nem szabad hogy érdekeljen. 

Mivel napok óta tervezem hogy lemegyek a tengerhez így úgy döntöttem, hogy megelégeltem a várakozást és ma lemegyek. Gyorsan elmegyek felöltözni. Egy vörös bikinit választok, rá pedig felveszek egy fekete strandruhát. A hajamat kontyba felfogom, pár rakoncátlan tincset hagyok csak hogy lehulljon, felveszek egy telitalpú felül szövet hatású szandált, összepakolom a táskámba ami kelhet. Pénztárca, naptej, törölköző, stb..... Gyorsan felkapom az asztalról a Raulen Ralph napszemüvegemet. Sminket nem rakok fel, mert teljesen feleslegesnek érzem, így késznek nyilvánítom magam, majd kilépek az ajtón ahol Mario és Claudio a két testőröm oda kapják a fejüket. 

- Mario.... Ma lemegyünk a tengerpartra..- mondom ellentmondást nem tűrő hangon.

- Igen asszonyom..- mondja, és már követnek is mind a ketten.

Elég hamar oda értünk a tengerhez. Ahogy kiszálltam a kocsiból megcsapott a hűvös sós tenger szele. Lehunyt szemmel élveztem. Eléggé... Hogy is mondjam olyan felemelő érzés volt, ami mosolyt csalt az arcomra. A napozó ágyak felé vettem az irányt majd kiválasztottam egy szerintem megfelelőt, ráterítettem a törölközőmet lepakoltam a cuccaimat, gyors levettem magamról a strandruhát és a szandált.

- Majd jövök fiúk.....- kiabálom már a hátam mögé a két testőrömnek ahogy szaladok a nyílt víz felé.  A távolban látom a bóját, így eldöntöttem hogy addig elúszok majd vissza.                                     Beszaladok a vízbe, majd ahogy érzem hogy egyre jobban süllyedek, kezem fejem fölé rakom és beleugrok a vízbe. Gyakorlott mozdulatokkal körözök a kezemmel és a lábammal. Már majdnem a bójánál tartok, és már szinte elhaltak a hangok amik a partról jöttek így úgy döntök, hogy kicsit megállok és csak élvezem a csendet és a tengert ami körül ölel. Ráfekszek a hullámokra és csak sodródok ahogy elméjülök a gondolataimban.                                                                                                      Hihetetlen mennyire megváltozott az életem az utóbbi időben.                                                             Nemrég még táncot oktattam, és a saját táncstúdióm megálmodásán gondolkodtam, most pedig talán a világ legnagyobb maffia fejének a felesége vagyok, ezzel rengeteg ellenséget szerezve akaratomon kívül is magamnak, amiről nem tehetek. De már akkor megbékéltem a helyzetemmel, amikor kimondtam azt a bizonyos igen. És mindez alig egy hónap alatt. 

Elmélkedésemből az egyre jobban erősödő szél szakított ki. Úgy gondoltam ideje vissza úszni a partra, mivel a két testőröm már biztosan két idegösszeroppanást elszenvedhetett miközben azt nézték hol is vagyok. 

Még magamhoz képest is hamar vissza értem a partra. Ahogy testőreim észre vesznek, rögtön a megkönnyebülés suhan át az arcukon.

- Kisasszony ilyet még egyszer ne csináljon, mert a főnök leszedi a fejünket hogyha valami baja esik...- mondja Mario ahogy oda ért hozzám.

Ebben a percben ahogy ezt ki mondta, hirtelen lövés hangja hallatszott. Claudio elém ugrott, és a lövés őt találta el így a földre esett. Hangos sikolyokkal széledtek szét az emberek. Mario maga mögé terelt így védve engem, de én még mindig a sokk hatása alatt voltam. Jézusom.... Claudio meghalt. És miattam. 

- Kisasszony kérem.... El kell tűnnünk innen...- mondja Mario ahogy próbált a kocsihoz vonszolni még mindig védve engem. 

Nagy nehezen összekaparom a maradék lélekjelenlétemet, és Mario mögött sietek a kocsihoz aki már előkapta fegyverét a nagyobb biztonság érdekében.

Ahogy odaértünk szinte belök a hátsó ülésre, majd elfoglalja a vezető ülést és gázt adva el hajtunk a helyszínről. Én még mindig sokkos állapotban nézek magam elé ahogy a könnycseppek legördülnek az arcomról.

- Jól van kisasszony..?- kérdi testőröm rám nézve a vissza pillantó tükörből. Bólintok egyet, mert most csak ennyi telik tőlem.

Hirtelen valaki belénk jön hátulról, mire egy sikoly hagyja el a számat.

- Bajo.....- káromkodik Mario, mire újra belénk jönnek. 

- Jézusom... meg fogunk halni...- suttogom, mire még jobban elkezdtek sírni.

- Nem lesz semmi baj az a lényeg, hogy kösse be magát, bukjon le és addig maradjon úgy ameddig nem szólok...- mondja Mario, mire kérdés nélkül teszem amit mond. 

Körülbelül vagy százzal mehetünk, de ő még így is gyakorlott mozdulattokkal kerül ki minden egyes kocsit amik előttünk haladnak. Közben körülbelül minden tíz másodpercben belénk jönnek. Azt akarják hogy lesodródjunk az útról, de Mario erősen tartja a kormányt. Újra a pisztolyáért nyúl, lehúzza az ablakot, és lead néhány lövést a kocsira mire befogom a fülemet. 

Csikorgó hangokat hallok, felegyenesedek hátra nézek és látom hogy eltalálta a kocsit, ami pörögve sodródik le az útról.

- Nem esett baja?.- kérdi újra Mario, mire megint csak bólintok.

Annyira gyorsan ver a szívem a félelemtől, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt. Valószínűleg pánikrohamom van. A gyors levegő vétel miatt érzem, hogy el fogok ájulni.

- Mrs. Costa....

Mario kétségbeesett szólongatása volt az utolsó dolog amit hallottam mielőtt elveszettem volna az eszméletemet.