Veszedelmes Kuba

16.Rész

Nem tudom hol lehetek. Egy sötét pince szerűségben vagyok. Egy sötét alak közeledik felém. Nem tudom ki lehet az, de a félelem átjárja egész testemet. Ahogy kiér egy jól látható helyre, akkor látom meg hogy Claudio az ingje véres ahol eltalálta a golyó. Közelebb lép hozzám, majd rám mutatva megszólal:

- Maga miatt halltam meg....- mondja, én pedig sírok a lelkiismeret furdalástól. 

-NEEEEEMMMM.......- ordítom, és könnyeimmel küszködve ébredek fel.

-Itt vagyok Miel.... Nem kell félned...- mondja egy hang.

Hugo...                                                                                                                                                                                    Biztonságot adó mellkasára von, miközben én még mindig zokogok.

- Sssss... Most már itt vagyok... Nem kell félned...- simogatja megnyugtatóan a hajam egyik kezével, másikkal pedig a hátam simogatja. 

Nem tudom miért, de iszonyatosan megnyugtató és biztonságot sugárzó a jelenléte.  Végig a hajamat és a hátamat simogatja addig, ameddig le nem nyugszom egy kicsit. 

- Miel...- szólít meg, majd két keze közé veszi arcomat.- El kell mondanod pontosan mi történt.

-Hát.... Mivel egész héten alig találkoztunk és a szobán kívül csak reggelizni mentem le, úgy döntöttem nem várok rád tovább hanem lemegyek a tengerpartra... Mivel Mario és Claudio nélkül nem hagyhattam el még a szobát sem, oda is jöttek velem... Lementünk, és én meg elúsztam a bójáig ott maradtam egy kicsit, majd ahogy vissza értem a partra hirtelen ránk lőttek. Valószínűleg én lehettem a célpont, mivel ha Claudio nem ugrik elém akkor engem talált volna el a golyó... És ahogy elém ugrott ő....ő....- küszködök újra a könnyeimmel ahogy előtörnek az emlékek.

-Jolvan...Nincs semmi baj...- ölel újra át Hugo nyugtatóan.

Tisztában vagyok azzal hogy az ilyen esetek már a mindennapi életem része lesz, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ahogy egy ember a szemem láttára hal meg. Nem is beszélve arról hogy miattam. És azt is tudom hogy ez a feladatuk hogy megvédjenek minket, de akkor sem tudom elfogadni.

- Előkerítem aki megpróbált bánatani, és hidd el rosszabbat fog kapni mint a halál.- mondja Hugo dühös hangon, viszont a szemébe nézve valami egészen új érzelmet vélek felfedezni. Aggódást, féltést.  Aggódik értem és ez annyira jól esik. Ez is csak azt bizonyítja, hogy legbelül valahol még ott az a gyengéd, érzelmekkel teli férfi/fiú akit nem az apja formált olyanná amilyen. Annyira szeretném látni azt az oldalát is. Nem csak az érzéketlen gyilkos oldalát. Azt szeretném ha bízna bennem annyira, hogy ne féljem kimutatni az érzelmes oldalát. Nem tudom miért, de az elmúlt napokban hiányzott. Tudom nagyon jól, hogy nem ez volt a tervem, de nem tudok vele mit csinálni. Nem voltunk sok időt együtt, de azt hiszem.....azt hiszem.... Jézusom!!! Nem-Nem..... Az nem lehet. Talán kezdek... kezdek beleszeretni???!!! 

A felismerés villámként hasított belém... Nem azt mondom, hogy már ki merném jelenteni ország világ előtt hogy szeretem, de határozottan kezdem megkedvelni a kelletténél sokkal jobban. Már egyáltalán nem félek tőle mint a legelején. Igaz hogy a családommal fenyegetőzött, de valahogy leges-legmélyen nem tudom elképzelni hogy bántaná őket. Úgy érzem valamilyen szinten én is fontos kezdek lenni neki.

Az elmélkedésemből a felismerés zökkentet ki. Hiszen már nem is Ibizán vagyunk, hanem itthon amit eddig észre sem vettem.

- Hogy kerültünk haza....?- kérdezem szemöldökömet össze ráncolva értetlenül.