Sztárszerelem

Otthon

Arra keltem fel, hogy az oldalamat bökdösték, valami tompa tárggyal.

-         Ki maga és mit csinál a lányom ágyában? – kérdezte anyu hátorzottan, de a hangja megremegett ebből tudtam, hogy fél.

Álmosan pislogva nyúltam a takaróért, ami valamikor az éjszaka folyamán a fejemre került, de apu éles hangja megakasztott a mozdulat közben.

-         Csak semmi hirtelen mozdulat. Fegyver van nálunk!

-         Fegyver? – szakadt ki belőlem a döbbent kérdés és a figyelmeztetéssel mit sem törődve lerántottam a fejemről a takarót és álmosan a szüleimre néztem.

Anyu és apu tátott szájjal meredtek rám, én pedig alig bírtam megállni nevetés nélkül. Olyan viccesen festettek felmosónyéllel és ablak tiszítóval a kezükben. Gondolom ezek voltak a fegyverek.

-         Édes lányom, a halálba viszed öreg apádat! Nem gondoltad, hogy szólni kellett volna arról, hogy hazajössz? – huppant le egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a fotelbe apu.

-         Én ezt nem értem – ráncolta össze a homlokát anyu. – Te mit csinálsz itt? A Balatonnál kéne lenned!

-         A Balatonnál? Meglátogattad a bátyádat? – szaladt magasba apu szemöldöke. – Igazán haza tolhatná a képét. Még a végén úgy nő fel az unokánk, hogy nem is láttuk őt. Majd meg leszünk hívva a ballagásra, vagy az esküvőjére – bosszankodott.

-         Karácsonykor voltak itt – nevettem el magam hitetlenkedve.

-         Annak már fél éve.

Ezért imádtam itthon lenni. Apa folyamatosan bosszankodott, de mindig viccesen csinálta, anyu pedig folyamatosan pörgött és a házban sose volt csend. Mindig szólt valami, vagy zene, vagy focimeccs, vagy pedig anyának a kedvenc főzős műsora. Ha pedig éppen nem ment a Tv, akkor a madarak és a kinti állatok töltötték meg a csendet a lármájukkal.

-         Mi történt Adri? – szegezte nekem a kérdést anyu, mire lesütöttem a szemem. – Kiestél? – kapta a szája elé a kezét.

-         Honnan esett ki? – értetlenkedett apu. – Mit csináltál te lány? – húzta össze a szemét gyanakodva.

-         Hagy szedjem rendbe magam – kértem és visszahúztam a fejemre a takarót.

Addig úgy is maradtam, fejemen a takaróval, amíg nem hallottam, hogy a szüleim mögött becsukódott az ajtó. Akkor aztán lerúgtam magamról a takarót, felvettem az első kezem ügyébe kerülő ruhát és kicsoszogtam a szobából, át a mosdóba, ahol elvégeztem a dolgomat, megmostam az arcomat és ennyi. Nem tettem rendbe a kócos hajamat, nem szedtem le a tegnapi sminket, csak rábámultam a tükörképemre, aztán megrántottam a vállam és lementem a konyhába.

-         Mintha azt mondtad volna, hogy rendbe szeded magad – szólalt meg apu.

-         Hagyd már békén Tamás! – dobta meg egy konyharuhával anyu, aztán mosolyogva rám nézett, megfogta a kezem és lenyomott az asztalhoz. – Mit szeretnél reggelizni?

-         Nem igazán vagyok éhes – csóváltam meg a fejem.

-         Enned kell! A reggeli a legfontosabb része a napnak!

Ha anyu azt mondta, hogy enni kell, akkor nem volt mese. Az ember leült és evett, így én is megpróbáltam leerőltetni a torkomon az ételt, amit elém tett. Bundáskenyeret csinált és reszelt rá nekem sajtot is, amit imádtam, mégsem tudtam jóízűen falatozni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mit csinálhatott Krisztián. Feltűnt már neki, hogy nem vagyok ott a villában?