Sztárszerelem

Céltalanul

Amilyen jól indult a reggelem, olyan pocsék lett az estém. Fogalmam se volt, hogy hol vagyok, csak futottam el minél messzebb a villától, minél messzebb a szégyentől, amiben részem volt. Mert igen, pontosan ez történt. Szégyenbe hoztam magam a csajok előtt, Krisztián előtt. Mikor a könnyeim elapadtak, csak akkor kezdtem el aggódni azon, hogy mégis hol a fenébe vagyok. A környék egyáltalán nem volt ismerős, bármerre forgolódtam csak házakat láttam. Még ha a Balatont láttam volna, az adott volna táppontot, de nem láttam, ám ahogy forgolódtam a tekintetem megakadt az óriáskeréken. Azt tűztem ki célnak, csak mentem előre, karomat összefontam magam előtt, mert már kezdett lehűlni az idő, és amikor végre kiértem a főútra a megkönnyebbüléstől elsírtam magam. A főútról már könnyedén eltaláltam a mólóig. Kisétáltam a végébe és közbe irigykedve néztem minden fiatal párra, akik elhaladtak mellettem. Egy párocska fényképeket készítettek, a lány hasa már jól láthatóan kerekedett, arcukon földöntúli boldogság, mellettük nem sokkal egy idős házaspár etette a kacsákat. Három generáció találkozott a mólón és voltam én. Mert a szerelem nem csak boldogsággal járt, hanem könnyekkel és rengeteg fájdalommal.

-         Kisasszony! Magyarázatot várok!

Először semmit se reagáltam, mert azt hittem, hogy nem nekem szólnak, de aztán az illető újra megtörte a békés csendet.

-         Apa ki fog nyírni, ha ezt elmondom neki!

Ekkor már a hang irányába fordultam és kikerekedett szemekkel néztem a bátyámra, aki sietősen közeledett felém a mólón, majd hozzám érve szorosan a karjába zárt. Az ismerős karokban újra kirobbant belőlem a zokogás, testemmel szorosan Achilleshez simultam, aki megnyugtatóan dörzsölgette a hátamat és közben idegesen magyarázott arról, hogy már nem 16 éves vagyok, aki lelépett mamához, ha konfliktusba keveredett. Meg, hogy képzelem magamról, hogy csak úgy kirohanok a nagyvilágba, telefon nélkül és mindenki betegre aggódja magát miattam, és, hogy Krisztián már a rendőrséget akarta hívni. A nevének említésére csak még jobban zokogtam, Achilles pulcsiját teljesen eláztattam a könnyeimmel.

-         Na, jól van, nyugodj meg! – suttogta gyengéden. – Gyere, meghívlak egy sütire – mosolygott rám kedvesen.

Nem fogok hazudni, iszonyatosan jól esett Achilles figyelme, és, hogy vett nekem sütit, mert tudja, hogy a süti mindig fel szokott vidítani. A bátyám mellett ültem a padon és egyre csak tömtem magamba a franciakrémest, ami a kedvenc sütijeim közé tartozott és lassacskán a szívverésem is visszaállt a normális tempóra, ám a hangulatom csak egy fokkal lett jobb. Még mindig pocsékul éreztem magam, mintha meztelen lettem volna. Védtelennek éreztem magam a többiek előtt, soha nem szerettem volna, ha megtudják, megváltoztak az érzelmeim. Örültem volna, ha megmaradnak abban a hitben, hogy nem szeretem Krisztiánt, csak kedvelem. De így? Miután látták, hogy kizokogom a szívemet, hogy mondhatnám nekik azt, hogy nem vagyok szerelmes? Hogy védhetném meg a szívemet Krisztiánnal szemben? Adjam neki a szívemet, hogy ő aztán porrá zúzza, és oda adja a sajátját valaki másnak?

-         Hagyd abba – tette a térdemre a kezét Achilles, és a földhöz nyomta a talpamat, hogy ne remegjen a lábam. – Utálom, amikor ezt csinálod!

-         A földbe fog tiporni és alaposan meg is tapos majd – suttogtam. – Én pedig elé vetettem az egész lelkemet – nevettem el magam keserűen.

-         Hercegnő, nem értelek. Mi történt?

-         Kb. mindenki előtt nyilvánvalóvá tettem, hogy szerelmes vagyok Krisztiánba. Én hülye, elbőgtem magam a Világítótorony miatt, amivel Krisztián a kapcsolatunkat jellemezte és ők látták! Végig nézték, ahogy ott zokogok, mint egy gyerek! Elé hajítottam a szívemet, hogy összetörje.