Hold On [S.M.]

Part three

"Au!" - hallottam a hangot, miután ijedtemben eltakartam a szemem és vártam, hogy mi fog történni. Meglepetten engedtem le a karom a felkiáltás hallatán, és szemem elé került egy szerencsétlen fiú, aki a térdét simogatva nézett fel rám. Félig a sokktól, félig a félelemtől, csak bámultam rá és próbáltam felfogni, mit is látok. Barna, göndör haja kócosan lógott mogyoróbarna szemeibe, egyszerű fekete farmert viselt, sötétkék pulóverrel és egy fekete kabáttal.

"Basszus!" - kiáltottam. - "Ne haragudj, minden rendben? Nagyon fájt?" - kérdeztem, majd elfordítottam a fejem és a tenyerem méretű kőre pillantottam, majd vissza az előttem álló fiúra. - "Vedd úgy, hogy ezt meg se kérdeztem."

"Minden oké, megvagyok, azt hiszem." - halkult el a végére, mire még rosszabbul éreztem magam. Szerettem volna segíteni neki, de egyrészt egy idegentől nem kérhetem, hogy húzza fel a nadrágját, hogy megnézzem, másrészt az erdő kellős közepén amúgy sem tudtam volna vele mit kezdeni. - "Egyébként mi járatban vagy erre? Még soha nem láttalak." - rántott vissza gondolataimból.

"Öhm. Én most találtam rá erre az útra és... Figyelj, mentségemre szóljon, annyira megijedtem, hogy egy hatalmas vaddisznó vagy, hogy már be is könnyeztem, ezért homályosan láttam. Ne haragudj mégegyszer."

"Ilyet se mondtak még nekem. Most haza kéne mennem és kipipálnom a bakancslistám e pontját." - próbálta oldani a feszültséget, amit egy erőltetett mosollyal illettem. - "Megesik, baleset volt. Shawn vagyok." - nyújtotta felém a karját, amit el is fogadtam. - "Shawn Mendes."

- Sky Harold, örülök a különös találkozásnak - mondtam mosolyogva, amit ő is viszonozott. A romantikus történetek mindig egy balesettel kezdődnek, ugye? A főszereplők összeütköznek, egymás szemébe néznek, majd rögtön egymásba szeretnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak... de ne siessünk ennyire előre.

Egy rövid, kínos csendben mindketten a földre szegeztük a tekintetünket, töprengve, mit mondjunk a másiknak. Elköszönjek azzal a tipikus mondattal, hogy "bocsi, nekem mennem kell"? Vagy megkérdezzem, hogy ő miért volt itt? Őszintén szólva, ez érdekelt a legjobban, de nem akartam tapintatlan lenni. A másodpercek rohamosan pörögtek, de egyikünk sem szólalt meg. Már azon is gondolkodtam, hogy úgy teszek, mintha csörögne a telefonom, és sürgősen haza kellene mennem, de az erdőben gyér a térerő, így ezt az ötletet el kellett vetnem. Már mindenre gondoltam, amikor mindkettőnk figyelmét egy ág recsegése és a levelek susogása vonta magára.

- Csak mondd, hogy más emberi lény is szokott erre járni - suttogtam remegő hangon.

- Megnyugtatna, ha hazudnék, vagy ha nem? - kérdezte rágózva a szavakon.

A zaj egyre közelebb került hozzánk, és mi egyre inkább hátráltunk, kerülve a mögöttünk álló fát. Éppen futásnak eredtem volna, amikor megriadtunk egy kis csíkos disznó hangos visításától, amely az anyját hívta. Shawn hirtelen megragadta a karomat, és maga után húzva kezdett futni, én pedig igyekeztem lépést tartani vele.

- Gyorsabban, fuss! - kiáltott rám. Egy pillanatra megállt bennem a lélegzet, amikor hangos patadobogást hallottam mögöttünk, egyre gyorsabban közeledve, és a föld is remegett alattunk. Fejem össze-vissza kapkodtam, miközben a fiú még mindig nagy sebességgel húzott maga után a csuklómnál fogva. A sok forgolódás miatt elvesztettem az egyensúlyomat, bukdácsolva próbáltam lépést tartani, ezzel zavarva az előttem futót is, és mindketten a földre zuhantunk.