Hold On [S.M.]

Part four

- Te egy rohadt túlélő vagy. - szólaltam meg, mire a mellettem ücsörgő fiú hangos nevetésbe kezdett.

- Az erdőbe nőttem fel, tanultam egy pár dolgot. - mosolygott elégedetten, a kijelentésére viszont érdeklődő arccal néztem fel, ezért kiegészítette mondatát. - Az erdő túloldalán van a házunk, apával sokat jártam vadászni gyerekkoromban, és most, hogy itt tartunk, a futásnak kellett volna az utolsó dolognak lennie amit teszünk, csak bepánikoltam. Azt hiszem ez a szerencsén múlt.

-  Akkor te ezért voltál az erdőben! Ritkán fordul elő, hogy találkozom valakivel. - néztem mogyoróbarna szemeibe, amit halványan megvilágított a lemenő nap sugara.

- Igen - bólintott halvány mosollyal. - Ebben az idilli környezetben jön meg az ihlet. 

- Író vagy? Olvashattam már könyvedet? - folytattam a kérdezősködést, remélve, hogy még nem megyek az agyára.

- Nem említettem? - húzta fel szemöldökét huncutan. - Zenéket írok szabadidőmben, amiket később aztán felveszek magamnak.

- Ne hülyéskedj! - képedtem el. - Nem szeretnéd megosztani a világgal? - érdeklődtem.

- Őszintén, még sosem találkoztam ilyen kíváncsi lánnyal. - nevetett fel zavartan, majd a zsebében kotorászva elővette a telefonját. - A privát Spotify listámat meg tudom osztani, ha az megfelel. 

- Persze! - majd rögtön a kezébe is nyomtam a készülékemet. A két térdén egyensúlyozva tartotta a telefonokat és magyarázni kezdett az alkalmazásról, amikor egy hangos dudaszóval gurult mellénk édesanyám és az ablakot lehúzva szólított meg. 

- Sky Harold, te meg mit csinálsz itt? Kelj fel, nem kell az neked, hogy megint felfázz! - egy pár másodpercbe tellett mire észrevette a mellettem gubbasztó fiút, aki érdekes tekintettel bámulta az autóban ülő anyámat. - Ha jól emlékszem megtanítottalak arra, hogy idegenekkel nem állsz le társalogni, vagy nem? Na szállj be azonnal. - kiabálta el magát. A hátunk mögött ülő madárraj megelégelte a hangzavart és egyenesen az erdő irányába repültek, velük egy időben én is felálltam és szégyenteljesen megindultam a kocsi felé. 

- Elnézést Hölgyem, Skyjal az imént találkoztunk az erdőben. Megkértem, hogy segítsen tájékozódni, mert én telesen elvesztem. - vakarta meg tarkóját miközben felállt a földről, majd mélyen a szemembe nézett miközben visszaadta a telefonom és egy biccentést követően elsétált.

Miután az autó a házunk előtt megállt, csendben felmentem a szobámba, és az ágy szélén ülve merültem el gondolataimban. A nyitott ablakon át beáramló szellő lágyan érintette meg kipirult arcomat, ahol épp egy magányos könny gördült le. Nem a megaláztatás miatt voltam ilyen elkeseredett, hanem a folyamatos bezártság és a szabadságvágy miatt, ami az évek során sem hagyott alább. A szürke szajkó csiripelésének hangjára felkeltem, és gyors léptekkel indultam a konyha felé.

- Kérlek, mondd el, hogyan lehetsz ennyire szívtelen? Állandóan azt hangoztatod, hogy magányos vagyok, akkor miért kellett ezt tenned vele? Nem láttad, hogy megpróbált kiállni mellettem, még akkor is, amikor elkezdtél kiabálni velem, mintha értelmi fogyatékos lennék? Tizennyolc éves vagyok, gyakorlatilag felnőtt, és magam dönthetem el, kivel barátkozom. Szeretném, ha nem kezelnél állandóan gyereknek, tudom, hogy mindkét kisebb lányod felnőtt, és nehezen fogadod el, de figyelmeztetlek, jövőre én is egyetemre megyek, lehetőleg minél távolabb tőled. Ez, amit csinálsz, nem normális viselkedés! - kiáltottam ki, amit csak gondoltam. Egy pillanatra láttam anyám meglepett arcát, de másodpercekkel később visszatért a szokásos "pókerarcára". Nem szólt semmit, nem válaszolt, csak megfordult és folytatta a teendőit. Tudtam, hogy ez fájt neki, de nem bántam meg.