Hold On [S.M.]

Part eleven

Körülbelül tizenegy órakor értem haza, a bejárati ajtón belépve anyukám dühös tekintetével és apukám fenyegető beállásával találtam szembe magam. Mind a ketten végigkövették minden mozdulatomat, ahogyan levettem a kabátom, és kibújtam kissé sáros cipőmből. A tekintetükből tisztán le tudtam olvasni a dühöt, egyben csalódottságot, azonban nem tudtam mire véljem.

- Sky. - vett egy mély levegőt anya. - Rohadtul nem érdekel hány éves vagy, az anyád vagyok és megérdemlem a tiszteletet! Mégis hogy képzeled azt, hogy nem szólsz nekem arról, hogy mikor, hova mész és legfőképpen, hogy meddig maradsz. Hogy mered azt megtenni, hogy csak úgy felemeled a hangod velem szemben, amikor mindig csak biztonságban szeretnélek tudni, és helyetted gondolkodni. Tudod az emberek nem mindig azok amiknek mutatják magukat, lehet hogy az a fiúcska eljátssza, a hős szerelmest, később meg a hülye perverz játékaira használ majd fel téged. Nem tanítottunk meg téged arra, hogy vigyázz, milyen társaságba keveredsz? Máris elkezdett manipulálni, hogy lázadj fel a saját szüleid ellen, és legyél olyan semmirekellő mint ő, hát ezt szeretnéd? - kezdte monológját.

- Kislányom egyet kell értenem anyáddal, nincs rád jó hatással az a fiú és nem szeretnénk ha többet találkoznál vele. Megbeszéltük, hogy a szünet végéig nem hagyhatod el a házat, csak akkor, ha valamelyikünk felügyelete alatt vagy. Ne akadj ki, és értsd meg, hogy mi mindig a legjobbat akarjuk neked. - kezdte már apa is, ami kifejezetten rosszul esett, mert ő általában az én oldalamon van.

- Elment az eszetek? Ti halljátok, hogy mit beszéltek? Értelmezitek, hogy ezzel azt próbáljátok nekem mondani, hogy mennyire sötét vagyok, egyáltalán nem tudok vigyázni magamra, de figyeljetek most jön a legjobb rész, ilyenkor tudom meg, hogy mennyire nem bíztok bennem. - Hát persze. A bizalom. A bizalom köztem és a családom között, teljes mértékben eltűnt, ez az ok, amiért már semmi sem olyan mint régen. Amikor még befolyásolhatóan fiatal voltam, tudták, hogy nem teszek semmi olyat ami nekik nem tetszene, viszont ahogy elkezdtem a saját lábaimra állni, már nem mondhatták meg nekem mit tegyek, és elvesztették a bizalmukat felém. És azok a mondatok, hogy "miért mosolyogsz annyira a telefonodba?" , "milyen csendben vagy, mit csinálsz?" csak még jobban megerősítik azt, amire addig nem jöttem rá. Nem véletlenül mondják, hogy a bizalom a kapcsolatok alapja.

- Itt nem arról van szó, hogy nem bízunk meg benned, csak.. -kezdett el magyarázkodni anya, de befejezni nem tudta, mert közbe vágtam.

- Tudod, a kifogások pont olyanok mint a segglyuk.. mindenkinek van, de senki nem kíváncsi rá. Ha megengeditek most felmegyek a szobámba, és itt hagylak titeket gondolkozni, hogy mit rontottatok el a nevelésem közben. - mondtam, majd kikerülve őket felmentem az egyetlen olyan helyre, ahol biztonságban tudtam érezni magam.

Mérgesen vágtam be magam után az ajtót, majd egyenesen az íróasztalomhoz léptem, ami a rengeteg füzet, könyv és toll mellett tartalmazott egy bekeretezett családi képet, amin anya nekem, apa pedig a nővéremnek ad egy puszit az arcára. Milyen ártatlan és vidám családnak tűntünk. Megfogtam a fakeretes fényképet, és a nyitott ablakomhoz sétáltam vele. "Jobb családot nem is szánhatott volna nekem az élet"- suttogtam, majd teljes erőmből nekivágtam a garázstetőnek. A szilánkok hangja átjárta minden porcikám, mintha csak a szívem darabjait hallanám, ahogy egyenként gurulnak le a cserepeken, majd végleg a mélybe hullanak.

Mindig is utáltam a tehetetlenség érzését, amikor valaki teljesen átveszi felettem az irányítást, és nem tudok ellene semmit tenni. Akkor, azon a napon nem engedtem meg, hogy irányítsanak, mégis borzasztó érzés fogott el, amikor belegondoltam, hogy teljesen magamra maradtam. Azok, akiket a barátaimnak hittem, napok óta nem kerestek, úgy tűnt nagyon jól megvannak nélkülem is. A nővérem is csak akkor hív, ha valamire szüksége van, máskor tulajdonképpen elfelejti, hogy létezem. A szüleim voltak az egyetlenek, akikkel tudtam pár szót váltani, ha valami olyan nyomta a lelkem, amit el mertem nekik mondani. Minden mást magamban tartottam, maximum a naplómba írtam le, hogy egy kicsit könnyítsek magamon. És akkor bejött a képbe Shawn is, akivel a kapcsolatom tényleg a bizalomra épült, ugyanis három nap ismeretség után elmondtam neki a legféltettebb titkom, és ő nem menekült el előlem. Még csak azt se gondolta, hogy őrült vagyok, segíteni szeretett volna és támogatni. Ha van olyan ember, akit Isten a tökéletes pillanatot várva, küld az életembe, akkor az ő.

☁︎︎

Az éjjelem álmatlanul telt, amint behunytam a szemem a szüleim csalódott arca jelent meg előttem, ami csak fokozta a bűntudatom. Reggel karikás szemekkel fogtam meg kezembe telefonom, amin 3 olvasatlan üzenet ékelődött.

Shawn:
Jó reggelt!
Ma Adelaide Street 11 órakor
Persze csak ha ébren leszel addigra:/

Én:
Ott leszek ne aggódj

Mosolyomat visszatartva keltem ki az ágyból, majd hang nélkül indultam meg a fürdőbe, ahol szokásosan elkészültem, felöltöztem, és tíz után pár perccel már készen is voltam. Fekete táskámba bepakoltam minden általam használt és szükséges dolgot, majd a lépcsőn dudorászva baktattam le, egészen a konyháig, ahol meglepetésemre anya főzöcskézett.

- Hova-hova? - tette csípőre kezét.

- Dolgom van. - vontam vállat, valamint elvettem egy banánt a gyümölcsös kosárból.

- Tegnap nem fogalmaztuk meg elég világosan, hogy nem hagyhatod el a házat? Nyugodtan visszamehetsz a szobádba és nekiláthatsz a tanulásnak, pár nap és iskola. - mutatott fakanalával a lépcső fele.

- Kijavítom magam. Fontos dolgom van, és el fogok menni.

- Nem fogom még egyszer elmondani, meg ne lássalak az ajtó közelébe. - emelte meg hangját, mire szemet forgatva elindultam az emeletre.

Hát jó, más módszer is van a kijutásra.- gondoltam, majd egy mozdulattal kinyitottam az ablakot, és éppen a garázstetőre másztam volna ki, amikor apukám nézett fel rám a kertből.

- Kincsem milyen jó, hogy jössz. Nézd csak, ott van melletted az újonnan felszerelt kamerám, így aztán bármikor megfigyelhetem a szökési terved. - mondta, mire idegesen visszamásztam.

Én:
Mai találkozó lemondva, a szüleim para módon fogva tartanak a házban. Bocsi.

Shawn:
Sok időre vagy  elzárva az emberi lényektől?

Én:
Az az emberi lény egyedül te vagy és ha jól emlékszem két hétig nem találkozhatunk :(

Shawn:
Azt majd meglátjuk