"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐈𝐭'𝐬 𝐭𝐢𝐦𝐞 𝐭𝐨 𝐰𝐫𝐢𝐭𝐞 𝐚 𝐧𝐞𝐰 𝐬𝐭𝐨𝐫𝐲~
Nem egy szép gondolattal gazdagítottam volna a világot, ha időközben el nem felejtem őket. Sajnos eléggé szétszórt lány vagyok a mindennapokban, habár ezt eddig sikerült elég jól elkülönítenem a tanulmányaimtól és a munkámtól. De most mégis, ahogy végignézek a gondosan és igényesen kivasalt egyenruhámra, mely jelenleg ki van akasztva egy vállfára, elmosolyodom.
Sikerült. Megcsináltam.
Végre kikerülhetek a gödörből, melyben családom vonala generációk óta sínylődik. A jelenlegi helyzetünk már így is jobb - hála édesanyámnak -, így a főváros külső részében élhetünk, jobb körülmények között. A Habishi család sosem volt arról híres, hogy különleges, kiemelkedő életet élt volna. Egyszerű munkát végeztek, és csupán az alap tanulmányokat végezték el...nem erőltették meg magukat különösebben, ha nem volt muszáj.
De én nem akartam ilyen lenni. Meg akartam mutatni, hogy elemi képesség nélkül is viheti valamire az ember, és így, hogy ilyen jelentéktelen, egyszerű a családi hátterem, csak még inkább nőtt bennem ez a bizonyítási vágy.
Nem keseredtem el amiatt, amilyen helyzetben vagyok. Mindent meg kell becsülni. Amikor reggel felkelek, arra gondolok, milyen értékes kiváltság élni, lélegezni, gondolkodni, örülni és szeretni. Hiszen semmivel sem lenne jobb búslakodni, az nem vinne előrébb. Én attól erősebb vagyok, és erről másokat is meg fogok győzni.
- Ugyan már! Majd talán ebéd közben is fogyókúrázni fogok a kedvedért?! - hallottam meg édesanyám felháborodott hangját a földszintről. - Inni az bezzeg megy neked! Ehhez értesz! Tudományi szinten csinálod!
Nagyot sóhajtottam. Mióta apa megszerette az italt, azóta megnőtt az anyával való veszekedéseinek száma. Mivel egyke vagyok, ezért nem is volt senkim, akivel ezen a terhen osztozhattam volna, és a barátaimnak sem igazán beszéltem erről...hiszen igazság szerint szégyelltem.
Nem elég, hogy küzdenem kell kiemelkedésemért ebből a családból, de még ráadásul el is kell titkolnom, hogy mik zajlanak a négy fal között. Abban reménykedtem, hogy ha megvalósítom a céljaimat, akkor talán majd elismernek, hiszen már azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán felvételt nyerek az Akadémiára. Viszont amikor büszke mosollyal az orruk alá dugtam az ezt igazoló levelet, akkor csak elhúzták a szájukat, és gúnyos szöveggel próbálták letörni a szarvamat:
"Egy hónapot nem adok neked, ki fogsz onnan hullni!"
"Ez a hely nem neked való, miért nem elégszel meg egy egyszerű élettel és munkával, mint mi?"
Ők nem értették az elhatározásom mögötti gondolkodásmódomat, habár nem is kértem a beleegyezésüket. Tudtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint a felmenőim, meg akartam változtatni a nevünkhöz fűződő véleményt.
