"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Túlságosan elgyengültem a Nagy Bölcsekkel szemben. Ismét beleestem abba a hibába, melyet már ezerszer megfogadtam magamnak, hogy még egyszer nem teszem meg...de most mégis itt vagyok.
Nincs szükségem altatóra, hiszen minden nap teljesen kimerülök agyilag, így amint ágyat ér a fejem, már alszok is. Még jobban idegesítenek Kaveh panaszai, miszerint éppen fáj a foga, vagy a kisujja hegye, lassan pedig már arra a pontra is el kell jutnom, hogy álmatlanul töltsek egy éjszakát. Úszok a papírmunkában, mióta elfogadtam a projektre tett ajánlatot, ugyanis enyém lett a felelősség, hogy a kiválasztott diákok adatait kezeljem és összegyűjtsem.
Először azt hittem, hogy véletlenszerűek a választások, de aztán rájöttem, hogy emögött az egész mögött valami sokkal mélyebb, sokkal komolyabb dolog rejlik. A tanárok minden héten megbeszélést tartanak a Nagy Bölcsekkel, ahol jelentéseket adnak le a legjobb diákokról, és azok teljesítményéről, eredményeiről...így csak a legjobbak jutnak be ebbe az elég kecsegtetőnek hangzó projektbe.
Magam sem tudok még bővebb részleteket, az első, amely megütötte a fülem, az a "fizetésemelés" megnevezésű kedvenc szavam volt. Onnantól, hogy ezt meghallottam, már csak azon voltam, hogy eltávolítsam azt a zavaró vénembert az irodámból, hogy ismét a saját dolgomra koncentrálhassak...de akkor még nem hittem volna, hogy a fizetésemelés több munkával is jár.
Megharagudtam magamra. Eleve azért utasítottam el már számtalanszor azt, hogy én magam is Nagy Bölcs legyek, mert valójában nem a pénz, hanem a nyugodt, kényelmes élet érdekel. Mindannyiunknak vannak vágyai, szenvedélyei, hóbortjai, amelyekért néha gondolkodás nélkül feláldoznánk akár a havi fizetésünk felét is. Talán túlságosan sok kiadásom volt - főleg Kaveh miatt -, hogy ezt a kényelmes életet biztosítsam magamnak, ezért fogadtam el különösebb gondolkodás nélkül a fizetésemeléssel járó ajánlatot...csak minél hamarabb újra egyenesben akartam tudni magam.
Fáradt sóhajt hallattam, miután egy órán belül már harmadjára kopogtattak az irodám ajtaján. Ezen a ponton már értelmetlen volt bekapcsolnom a zajszűrést a fejhallgatómon, így tökéletesen hallottam, amint a kopogás visszhangot vert a nagy térben. Ez két dolgot jelentett...vagy még több papírmunka, vagy még több papírmunka és egy új diák felvétele a projektbe.
Egyik lehetőséghez sem volt kedvem, de tartanom kellett magam. Az ajtó nem sokkal ezután kinyílt, és Madam Faruzan lépett be rajta, mögötte egy újabb diákkal...pont úgy, ahogy gondoltam. Minden bunkó gondolatom lenyeltem, mialatt felálltam, hogy meghajolhassak az érkezettek előtt. A lány, aki az idősebb nő mögött lépkedett, ismerős volt már számomra...ő volt az, aki pár hete megfordult az irodámban, akkor is a tanárja által küldött papírokat kézbesítette.
- Szép napot, Alhaitham! - mosolygott bájosan Faruzan, mintha ma már nem találkoznánk legalább negyedjére.
Aprót biccentést küldtem felé, de tekintetem visszavezettem a fiatal lányra, aki mellette állt, immár közvetlenül az asztalom túloldalán. Fehér haj, apró termet, látványosan félénk, ideges testtartás...tagadhatatlanul ő volt az a diák, akivel a múltkor találkoztam. Kissé összezavarodtam, ugyanis külsőre nem tűnt többnek tizenöt évesnél...eddig a legfiatalabb diák, akit felvettünk ebbe a projektbe, egy tizenkilenc éves fiú volt, éppen ezért elgondolkodtatott, hogy miért van itt, ha nem azért, hogy őt is beregisztráljam.
