"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az életben nehéz összpontosítani, hiszen a világ tele van zajokkal. Próbálunk koncentrálni a fontos dolgokra - az egészségünkre, a családunkra -, de ezt elnyomja a pénzkeresés kényszere és a hatalom utáni vágy. Bárhogy is igyekszünk, elterelődik a figyelmünk, így hát tévútra jutunk, aztán egyre szorgosabban keressük a megoldást mindenfelé, és közben nem vesszük észre, hogy néha a legfontosabb dolgok épp a szemünk előtt vannak. A megszokás eltompította bennünk a csodálkozást azon, hogy létezünk: vagyunk - és ezzel odébb is állunk.
Egyesek szerint elég elkeseredett felfogás ez a részemről, a húszas éveim elején járva. Azt hiszik, csupán besavanyodott vagyok, nem is próbálják megérteni a mondandóm mögött meghúzódó igazságot. Talán az emberek nem is akarnak belegondolni abba, hogy igazat mondok. Mindenkit bedarál ez a rendszer, amit életnek hívunk, ebből pedig nagyon nehéz kitörni.
Azt hiszed, különleges életet élsz, mindaddig, míg öreg korodban vissza nem emlékszel ezekre a pillanatokra, és rájössz, hogy valójában semmivel sem éltél másabb életet a többiektől. Hiszen a fő célok ugyanazok: felnőni, tanulni, beállni dolgozni, aztán családot alapítani.
Ez az életnek nevezett rendszer, amiben csupán a körülményeidet alakíthatod ki. Egyedül arra van hatalmad, hogy megszabd a magad körüli dolgokat, legyen szó barátokról, egy lakásról, vagy a munkahelyeden betöltött szerepedről...minden másban végül az ősök és a ma élő embereket fogod követni.
Egy idő után kezdett idegesíteni, hogy az irodámba hívatlanul betoppant személy hajthatatlanul lengette a kezét az arcom előtt, így gondolatmenetem megállítottam, és a fejhallgatóm gombját megnyomva kikapcsoltam a zajszűrést. Hiába ignoráltam őt már lassan egy negyed órája, nem volt hatással rá. Sajnos biztos vagyok benne, hogy nem élet-halál ügyről van szó, de ha azt akarom, hogy minél hamarabb eltűnjön innen, muszáj leszek válaszolni neki...
- Mit akarsz, Kaveh? - érdeklődtem a szőke férfitól, akit egyben a lakótársamnak is tudhatok a mindennapokban.
- Végre már, hogy rám is figyelsz! - sóhajtott drámaian, kezeit a csípőjére téve húzta ki magát pökhendien. - Tighnari és Cyno ma szeretnének összeülni a bárban, hogy megünnepeljék Collei első iskolai hetét, és mi is hivatalosak vagyunk rá.
Szám széle idegesen megrándult, amint próbáltam uralkodni az indulataimon. Nem szerettem tömegbe járni, mi több, ha csak tehettem, elkerültem az embereket, jó messzire. Ráadásul egy kocsma...zajos, undorító alkoholisták...miért kell mindig ilyen helyekre invitálni engem? Szégyenítem magam, mint az Akadémia írnokát...
- Mint látod, elég sok papírmunka vesz engem körül - mutattam az asztalomon heverő dokumentumokra.
- Ne gyere nekem ezzel a szöveggel! - szólt rám parancsolóan. - "Jaj, úgy döntöttem, azt csinálom, amit mindig szoktam, amikor maga alá temet a feladatok sokasága: semmit!" - próbált gúnyosan utánozni. - Tiszteld meg Colleit azzal, hogy eljössz te is. Kínos lenne egyedül ücsörögnöm velük, tudod, hogy mik mennek köztük - utalgatott Tighnari és Cyno számunkra feltűnően kibontakozó kapcsolatára.
