"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kissé elkeseredve vizslattam az üres hűtőt. Nem volt újdonság, hogy anya nem főzött, legtöbbször vacsorára időzítette a meleg, főtt ételt, viszont az már nem volt mindennapi, hogy semmi ne legyen a hűtőben pár paradicsomon és majonézen kívül. Vészhelyzet esetén akár én magam is összedobtam magamnak egy rántottát, vagy egy kis vajas pirítóst, de kenyérből is csupán két száraz szelet díszelgett a konyhapulton. A hasam viszont elégedetlenül adta tudtomra, hogy igényelné már a napi táplálékbevitelt, a korgás és a szorító érzés már lassan elviselhetetlenné vált.
Idegesen csörtettem fel a szobámba, hogy minden négyzetmétert átnézve összeszedjek egy kis aprópénzt, hogy vegyek magamnak valami ételt. A szüleim szerencsére nem tartózkodtak itthon ebben a pillanatban, de anya bármikor beállíthatott. Nem akartam fárasztani őt azzal, hogy a gyomrom saját magát készül megemészteni, de az Arkhónok meghallgatták imáimat, és sikeresen összekapartam pár Morát, amiből vehettem magamnak valamit.
Ezen a ponton nem vesződtem azzal, hogy hozzávalókat vegyek és itthon kotyvasszak valamit, minél hamarabb meleg ételre volt szükségem. A cipőmet rohamtempóban kaptam magamra, következő úti célom pedig Lambad Tavernája volt, hogy meleg ebéddel töltsem meg a pocakom. A talált Morát egy kis zsákba tettem, a kis zsákot pedig a táskámba, amit a vállamra kaptam, mielőtt bezártam volna magam mögött a bejárati ajtót.
Az utcát is elhagyva kezdtem már bánni, hogy nem vettem fel a kabátom, vagy egy vastagabb pulóvert. Már jócskán az ősz közepén jártunk, de a zordabb, hidegebb időjárást sosem vettem észre, mivel az egyenruhám, amit a hétköznapokon viselek, olyan meleg, hogy valószínűleg a Mondstadt területén található hírhedt Dragonspine hidegét is túlélném benne. A hétvégéken nem igazán kellett eddig kimozdulnom, mivel eddig javarészt lekötött a tanulás, és talán ez volt az egyik ok, amiért elkerülte a figyelmem az idő rohanása.
A másik pedig az agyamban váltakozó gondolatok, amelyek most is sikeresen elvették a figyelmem arról, hogy mennyire fázok. Két szempillantásnyi idő volt, és máris a taverna előtt találtam magam, ahol már most elég sokan tartózkodtak a terasz területén is. Kibontottam táskám patentját, hogy előre a kezembe vegyem a Morát. Meg akartam számolni még egyszer, hogy pontosan mennyit is találtam, ennek fényében pedig eldönteni, hogy mit is egyek belőle.
Kis tenyeremben kissé széthúztam az arany színű érméket, hogy jobban átlátva kezdjek bele a számolásba, de amikor hirtelen valaki hátulról átölelt, ijedtemben elejtettem pár darabot. Még hangot is adtam ki, amit a sokkos állapotomban nem is tudtam realizálni, de a hátam mögül érkező ismerős kuncogás engem is mosolyra késztetett.
- Te hogy-hogy itt vagy, Collei? - fordultam meg, hogy normális ölelésben részesítsem barátnőmet.
- Vasárnaponként beülünk a Tavernába egy családi ebédre, mielőtt visszamennék a kollégiumba! - válaszolt ő is mosollyal az arcán, közben maga mögé bökött, ahol két férfi állt, barátságosan méregetve minket.
