"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Életünk mindig ugyanabban a kerékvágásban telik, emiatt állandóan panaszkodunk és szitkozódunk; de valójában nyugalmunkat leljük ebben. Felébredünk, követjük a mindennapi szokásainkat, követjük a szabályokat, melyek merevek, erősek és általában csak kis mértékben módosíthatók. A változás olyan, mint egy kigördítetlen papirusztekercs, vagy a még ki nem játszott sakkfigura. Csak akkor fogadjuk a változást izgalommal vegyült félelemmel, amikor némileg tudjuk irányítani és hatalmunkban, lehetőségünkben áll, még ha nehezen is, de potenciálisan visszafordítani. Amennyiben azonban nincs meg a valódi döntés biztonsága, ha nincs meg a kontroll érzete; akkor a változás egyszerűen csak félelmetes. Még rémisztő is.
Fennáll a veszélye, hogy a kényelmes és laza élet következtében, amelyet élsz, anélkül halsz meg, hogy felismernéd a valódi lehetőségeidet. Én viszont ezt ki akartam küszöbölni.
Amikor az ember fiatal, akkor nem gondol abba bele, hogy minden pillanat számít, mindenki számít, minden, amit megtettél, számít, meg amit nem tettél meg, az is. Azok az apróságok, amik apróságnak tűnnek, visszatekintve jelentőséget kapnak.
Elég, ha csak egy napot kihagyok, és máris még jobban lemaradok a többiektől. Hiába végeztem az előzetes, felzárkóztató vizsgákkal, nem dőlhetek hátra büszkén mosolyogva.
Még nem.
Még mindig annyi minden van, ami miatt hátrányban vagyok itt mindenki mástól. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lankadjon a figyelmem, hiszen minden apró morzsa lényeges, minden pici részlet fontos.
Az Akadémia nem egy játszótér.
- Minoro, megünnepelhetnénk a jó eredményeidet! - lépett mellém Yavanani, hogy átkarolja a vállam, miközben kifelé sétáltunk az épületből, tanóráinkkal végezve.
- Jól hangzik, de... - gondolkodtam el egy pillanatra, hezitálásom látványos volt számára is, és a többi szaktársunknak is.
- Ne már! Nincs "de"! Megérdemled a pihenést, nem mindennapi, hogy ilyen kimagaslóan teljesítsen valaki a vizsgákon! - rázott meg gyengéden, még mindig a vállamnál fogva. - Azt ne mond, hogy ma is a könyveket akartad bújni!
Zavartan elnevettem magam. Valóban észszerűtlennek tűnt, hogy még ezek után is jegyzetek tengerében üljek az asztalomnál otthon, viszont szerintem ez mégsem volt ünneplésre méltó ok.
Csak természetes, hogy hozom azt a bizonyos szintet, amit elvárok magamtól. Nem azért jöttem ide, hogy az egyenruhában táncikálva dicsekedjek, hogy az Akadémia tanulója vagyok, hanem azért, hogy a tudásom és a képességeim kamatoztathassam...hogy másoknak is hasznára váljak, és bizonyítsak.
- Igazság szerint...a barátnőmmel szerettem volna ma este beszélgetni - motyogtam kissé félénken. - Amióta elkezdődött a tanév, nem igazán tudtunk találkozni, pedig annyi mesélni valónk lenne a másiknak...
