"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
"Ez az egész bál csak felesleges időpocsékolás."
A népszerűtlen véleményem ez volt, mégsem mondhattam ezt ilyen nyersen a tanárom szemébe. Madam Faruzan százszor lelkesebb volt, mint én, ezért mindhiába próbáltam észérvekkel meggyőzni őt, hajthatatlan volt. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig jól fogom érezni magam, az itt töltött éveim alatt csak ez az egy buli lesz nekem, fiatal vagyok, ez rólam fog szólni...
Szerettem táncolni, de valahogy idegen volt tőlem az, hogy egy keringőt mutassak be, ráadásul egy olyan párral, akinek a ritmusérzéke egyenlő a mínusz egymillióval. Legnagyobb szerencsémre - szarkazmus - már nem maradt számomra elsőéves, sem korombeli diák. Ezért a saját szaktársaim közül kellett választani, Madam Faruzan pedig ezt az alkalmat érezte alkalmasnak arra, hogy megcsillogtassa humorérzékét azáltal, hogy az őstulok Rifaetet választotta ki mellém - aki szintén nagyon ellene volt ennek az ötletnek, nem meglepő módon.
Úgy éreztem, összeesküdött ellenem a világ, hogy bedobom a törülközőt, elsírom magam, vagy egyszerűen mint egy gyerek, földhöz vágom az apró testem és hisztizni kezdek. Nekem a próbateremben kellett szenvednem, fognom az őstulok hatalmas, kemény, kissé izzadós kezét, amíg Sidra és a többiek Alhaitham irodájában tölthették az időt és haladhattak a projekttel...nélkülem. Annyira igazságtalan volt az egész. Én is ott akartam lenni, tanulni, beleadni az én kis részem is a nagy egészbe...látni az Írnokot, időt tölteni vele, beszélgetni, hallani a hangját...
- Figyelj már oda, Törpe! - dörrent rám Rifaet idegesen. - Ezt a lépést már zsinórban harmadjára csinálod az ellentétes irányba! Makacsabb vagy, mint egy öszvér!
- Most komolyan öszvérnek hívtál?! - csattantam fel én is idegesen, ezzel kissé meglepve az előttem állót.
Frusztrált az egész helyzet, ezt pedig nem tudtam már nem kimutatni. Általában nem viselkedtem így, ha negatív gondolataim támadtak azt szépen el tudtam nyomni magamban, egy mosoly mögé a külvilágnak, de ez most valamiért nem ment. Minden erőmet az szívta el, hogy még egyben maradjak, nem voltam képes arra, hogy a férfi folyamatos inzultálását is elviseljem még.
- Bal lábbal keltél kislány? Még sosem láttalak ilyen zabosnak... - jegyezte meg felvont szemöldökkel az őstulok, mire egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Csak...szerintem te is bárhol máshol lennél most, mint itt, velem. Nekem igazság szerint nincs kedvem bálozni, fontosabb dolgom is akadna... - vallottam be neki kicsit félve.
Jobb, ha őszinte az ember, és legalább osztoztunk a szenvedésben...nem?
- Mindig is tudtam, hogy furcsa kislány vagy, de még mindig képes vagy meglepni! - röhögte el magát, majd elengedett engem, hogy a derekára tegye a kezeit. - A tinédzser éveid arra pazarlod el, hogy könyveket bújsz és tanulsz. Itt lenne a lehetőség, hogy kicsit felengedj a feszített tempódból, még felmentést kaptál a projekted alól is, de neked ez sem jó. Neked semmi sem jó!
