"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
A családi vacsoránk a megszokott feszültséggel, csendben telt. Apám jobb keze mellett szorosan helyet kapott egy üveg sör, de már tudtam, hogy ezelőtt is jócskán fogyasztott alkoholt, elég volt ránéznem. Anya szemei alatt csúnya, sötét karikák húzódtak, melyek utaltak arra, hogy mennyire fáradt, és hogy szüksége lenne egy kiadós pihenésre...de ez persze apám mellett kivitelezhetetlen volt.
Amellett, hogy szokásos mindennapi tevékenységeit el kellett látnia, mint feleség és családanya, még a részeg párját is pesztrálnia kellett, aki vagy úgy viselkedett, mint egy idegbeteg állat, vagy mint egy ötéves kisgyermek...nem volt átmenet, és csak és kizárólag ez a két opció játszott.
Egyikük sem kérdezte volna meg tőlem, hogy hogyan haladok a tanulmányaimmal, vagy milyenek is a mindennapjaim az Akadémián. Nem érdekelte őket, és nagyon jól tudtam, hogyha erről elkezdenék mesélni, csupán felidegesíteném őket, és szemrehányást és gúnyolódást kapnék válaszul, amihez most egyáltalán nem volt kedvem.
De mindent összevetve boldog voltam. Egy olyan lehetőséget kaptam, amire nem sokan érdemesek, így tovább építkezhettem álmaim köveiből, az új életem felé. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy mindez a valóság, és hogy tényleg beválasztottak ebbe a projektbe, a korom ellenére, és annak fényében is, hogy még csak az első évem kezdtem el az Akadémián. Ezek szerint a Nagy Bölcseknek és a tanáraimnak már most sikerült bizonyítanom, és meg voltak elégedve a teljesítményemmel...innentől már csak természetes volt, hogy továbbra is eleget teszek a kéréseiknek és jelentkezek ebbe a programba.
- Köszönöm az ételt - álltam fel csendesen, miután befejeztem a vacsorámat, enyhét biccentve szüleim felé a konyhába léptem, hogy a mosogatóba tegyem a tányérjaim.
Reménykedtem abban, hogy most kivételesen megúszom a beszólásokat tőlük, még mielőtt végre eltűnhettem volna a szobámban...de persze nem voltam szerencsés. Már a második lépcsőfokon tartottam, mikor apám mély dörmögése ütötte meg a fülem, anya felé.
- Mikor fogod már megtanítani végre ezt a cselédet is takarítani? Nagylány már, de még seprűt sem láttam a kezében!
Mivel szavait nem közvetlenül nekem címezte, ezért gyorsan felkapkodtam magam a lépcsőkön, hogy eltűnjek a látóterükből és ezzel megússzam azt, hogy visszainvitáljanak köreikbe.
- Ő a gyermekünk, nem egy cseléd - motyogta halkan anya válaszul.
- Mit érdekel az engem? Egy nőnek a konyhában a helye, nem könyvek közt! A tanulást hagyja meg az előkelő mócsingoknak! - köpte a szavakat kíméletlenül a családfő.
Sóhajtva ültem le a legfelső lépcsőfokra. A hetek során úgy tűnt, anya megbarátkozott, vagy legalábbis elfogadta a tényt, hogy én más utat választottam magamnak, amikor megkezdtem a tanulmányaim az Akadémián, de apa minden egyes estét a szidásommal töltötte el.
