"- Nem vagy hülye, csak nincsen szerencséd, amikor gondolkozol.
- Őszintén...nem számítottam tőled más válaszra..."
Néha már önmagában az is bátor és nagyszerű, ha csak felkelünk és tesszük a dolgunkat. Minoro az élet minden pillanatát megbecsüli és...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Vannak, akik szerint az élet alapvető változásait mindig előre jelzi valami. Hogy mindig vannak jelek, csak észre kell venni őket. Egyértelmű jelnek számított az, hogy felvételt nyertem Sumeru Akadémiájára, ugyanakkor pedig egy esélyt is jelentett arra, hogy kimásszak a családom nevéhez kötődő egyszerű és unalmas gödörből.
Az első iskolai napomat hivatalosan is sikeresnek könyvelhettem el, miután nagyot sóhajtva ledobtam magam az ágyamba. A táskámat valahol leejtettem, amint beléptem a szobámba, de az nem számított most olyan fontosnak. Mosolyom szinte a fülemig ért, és örültem, hogy a szüleim nem tartózkodnak itthon...nem akartam, hogy elrontsák a hangulatom.
Örömöm határtalan volt, madarat lehetett volna velem fogatni. Bár még csak percekkel ezelőtt értem haza, máris azt vártam, hogy holnap is mehessek, és találkozhassak az újonnan megismert szaktársaimmal. Újra és újra az ott töltött pillanatokon merengtem, szinte már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyire iskolába akarok menni.
Hiszen még ezen a napon nem is történt semmi különleges. A nyitóünnepség bő egy óra alatt lezajlott, ezután az új tanulókat egy csokorba fonva körbevezették az épület belsejében és annak környékén, végül pedig újra a szaktársaim megtalálva bemutatkoztam minden tanáromnak, akik az elkövetkező hónapokban - években - tanítani fognak.
Habár az megér egy misét, hogy meddig kolbászoltam a folyosókon, mire megtaláltam a helyes termet...
Hirtelen eszméltem rá, hogy nem kéne összegyűrnöm az egyenruhám, így rögvest kimásztam az ágyamból, és egy kényelmesebb viseletet aggattam magamra, míg a fekete ruhát újra a szekrényem kilincsére akasztottam ki. A szetthez tartozó kalapot óvatosan ketté hajtottam, így könnyen a köpeny alá tudtam dugni, fehér hajam pedig egy csattal fogtam össze, hogy a melegben megizzadt nyakam levegőhöz jusson.
Embertelenül melegem volt az egyenruhában, amihez még a szín is közrejátszott, de sajnos el kellett viselnem ezt a fajta tortúrát, csak hogy jó benyomást keltsek. Végső soron pedig teljesen megérte ez a minimális szenvedés, ha a többi szempontot is figyelembe veszem.
A ruhámmal való szemezésből és a merengésből a telefonom zúgása zökkentett ki, mely még mindig a táskám mélyében lapult. Volt egy tippem arra, hogy ki kereshet ebben az időtájban, sejtésem pedig be is igazolódott, amikor Collei nevét véltem felfedezni a képernyőn.
- Szia, végeztél mára? - szóltam bele vidáman a telefonba, mialatt rögtön hasra vágtam magam az ágyamban.
- Szió! Igen, már itt vagyok a koliban és Tighnarival is beszéltem! - az ő hangtónusa az enyémhez hasonlóan boldognak hangzott. - Mesélj, milyen első benyomásod volt?
Innentől természetesen belemerültünk az eszmecserébe a mai nap szerzett tapasztalatainkkal kapcsolatban. Jó érzés volt hallani, hogy a barátnőm is pozitív élményekkel gazdagodott az elmúlt órákban, és a félénk természete ellenére sikerült két lánnyal összebarátkoznia...kicsit tartottunk attól a gyámjával, hogy idegen környezetben nem fog boldogulni...
