with you, it's different | hyunlix

kettő

Szinte félig csukott szemekkel kente el az alapozót a szeplőin; már olyan gyakorlott volt benne, hogy csukott szemekkel is tökéletesen el tudta volna fedni az apró pöttyöket. És ha már amúgy is a tükör előtt volt, felvitt a szemhéjaira is egy kis színt, úgysem árt vele senkinek, nem igaz? Bár sosem vitte túlzásba, de szeretett sminkelni, mégha ezt eleinte nehéz is volt bevallania. Sokkal jobban érezte magát, ha volt egy kis szín az arcán, így legalább nem volt annyira szürke és színtelen kívül, mint amilyennek belül érezte magát. Aranyozott szemhéjai illettek frissen mosott szőke tincseihez, így Felix elégedett volt az összképpel. Igaz, csak nemrég kelt fel, de nem telt el úgy nap, hogy ne az alapozással kezdett volna, enélkül nem érezte magát kényelmesen, ha kilépett a házból. És tudta, hogy az anyukáját nem zavarja, így nem volt mi visszatartsa őt.

Álmosan pislogva állt fel – még mindig pizsamában – az asztalától, és már indult volna átöltözni, amikor hirtelen a saját nevét hallotta meg visszhangozni a szobájában.

– Jisung...? – húzta össze szemöldökeit értetlenül a szőke, amint az erkélyéről kipillantva meglátta az életvidám fiút. Ez még mindig csak egy álom?

– Nem akartalak megijeszteni, bocsi! Csak gondoltam megkérdezem, hogy van-e kedved ma is eljönni a farmra. Az anyukád megengedte, nagyon kedves... – kiáltott fel neki Jisung.

Felix kissé jobban kinyitotta álmos szemeit, és csak ekkor pillantotta meg a kertjük kerítésének belső oldalán álló nőt, aki mosolyogva intett fel neki. A vér egyből kifutott az arcából, és minden álmosság kiment a szemeiből, ahogy gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot; az sem érdekelte, hogy felemás zoknit vett fel, amikor lerohanva a lépcsőn szinte feltépte a bejárati ajtót.

– Anya, mit mondtál neki? – kérdezte lihegve, halálra vált tekintettel, talán kicsit számonkérőbben a kelleténél.

A nő pontosan tudta, hogy a fia mire gondol, és kissé sértetten fordult teljes testével felé. Hiszen sosem adná ki senkinek a fia problémáit.

– Csak azt, hogy túl antiszociális vagy és jót fog tenni neked egy kis ismerkedés. Úgyhogy menj, estig látni sem akarlak! – intett fejével sóhajtva a kék hajú felé, de az arcán mosoly pihent.

Felix szinte köpni-nyelni nem tudott.
Nem is volt antiszociális...

Hát, nem így tervezte a reggelét, az biztos, de ahogy Jisunggal elindult a már jobban ismert úton, valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodtság öntötte el a testét. Igazából örült Jisungnak, örült annak, hogy nem lesz egyedül ezen a napon, mert hiába leplezte, be kellett ismernie, hogy a magány szinte már felemésztette belülről.
Jisung sokat mesélt a helyről, de néhány témánál feltűnően sokat homályosított, mintha lennének dolgok amiket nem szívesen osztott meg a szőkével. Ez nem zavarta Felixet, hiszen mindenkinek voltak olyan dolgok az életében, amiről nem szívesen beszél, és ez így volt normális. De így is megtudott pár dolgot a társaságról és a lovakról; ó, Jisung olyan sokat beszélt az állatokról, hogy Felix alig győzte befogadni a sok információt. Időbe fog telni neki, mire mindent megjegyez, az biztos.

– Nahát, újra itt, Felix? – intett nekik a távolból Seungmin, majd az addig fésült lótól ellépve – aki Jisung elmondása szerint Seungmin lova, Jia lehetett – elindult feléjük. – Szóval Felixhez mentél, Minho már keresett – fordult a kék hajúhoz.

– Be akarom mutatni a többieknek. Lett volna jobb programod? – pillantott oldalra a szőkére Jisung.

– Őszintén szólva, nem igazán – rázta a fejét mosolyogva a fiú.

– Tetszik a szemed – fürkészte a tekintetét Seungmin, mire Felix hirtelen zavarba jött.

– Öhm, köszönöm...