with you, it's different | hyunlix

tíz

– Kész a sütemény! – nyitott be az emeleten lévő nappaliba Felix, mire a szobában lévők abbahagyták a civakodást – mindig civakodtak – és egy emberként fordultak a szobába belépő fiú felé.

– Pont időben, most rakom be a filmet!

– Hyunjint hol hagytad?

– Mindjárt jön, gyorsan elment mosdóba – tette le a dohányzóasztalra a tálcát a szőke. Hyunjinnak muszáj volt rendbehoznia magát a sírás után. Nem akarta, hogy a többiek így lássák őt.

Hyunjinnak természetes volt az, hogy miután belépett a nappaliba a szőke mellé telepedett le. És valamiért ez a többiekben sem vetett fel kérdéseket.
A film eleje alatt még mindenki csöndben volt, mintha attól féltek volna, hogy valami olyat mondanak, ami Hyunjint rosszul érintené.
Épp ezért a fekete hajú volt az, aki megtörte a csendet egy a filmmel kapcsolatos megszólalásával, onnantól kezdve pedig folyamatosan repkedtek a gondolatok és vélemények. Hyunjin el tudott lazulni, szinte belesimult a mellette ülő fiú mellkasába, bár ez az őket beborító pokróc miatt alig látszott. Felix a pokróc alatt átkarolta a fiút, és bár ez az egész új volt neki – nem volt hozzászokva, hogy mások bújnak hozzá támogatás reményében – az egész mégis akkora természetességgel jött, mintha már évek óta ilyen viszonyban állna a fekete hajúval.

És Hyunjin be is tartotta az ígéretét.
A következő napokban minden tőle telhetőt megtett, hogy kedves legyen a szőkével – még akkor is, ha úgy érezte, a frusztrációtól mosolyogni is alig bír. A többiek felé is jobban nyitni kezdett. Közben pedig egyre több időt töltött az istállóban. Iazából lehet, hogy ez csak Felixnek tűnt fel, neki viszont feltűnt.

– Biztos nem jössz? Nem kell neked semmi? – fordult vissza a kocsi mellől Minho. Chan aznap még korábban bement a városba, a többiek pedig azt tervezték, hogy utána mennek. Changbin amúgy is tervezett menni bevásárolni.

– Most inkább kihagyom, nem kell semmi – rázta a fejét mosolyogva Felix. Miután az autó elhajtott a szőke hatalmas vigyorral az arcán indult a fekete hajú keresésére.

Nem kellett sokat keresgélnie, igazából szinte biztos volt benne, hogy a fiú megint az istállóban lesz.
Mosolygó szemekkel pillantott be a hatalmas faajtón, de az arckifejezése hamar megváltozott.
A látvány, ahogy Hyunjin remegve tekerte körbe az alkarját gézzel miközben próbálta visszatartani a szipogását, teljesen összetörte őt.
Erősen dobogó szívvel lépett közelebb a fiúhoz, aki a hirtelen hangra láthatóan megijedt, majd amikor meglátta, hogy Felix áll előtte, egyből nyugodtabb lett. De a bűntudata hirtelen újra előtört. Nem akarta, hogy bárki is így lássa őt. Nem akarta, hogy Felix így lássa őt.

Felix nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a fiút. Már éppen azon volt, hogy felajánlja a segítségét, amikor meglátta a fekete hajú karján pirosló új vágásokat. A torkában akadt a szó és nem bírta elkapni a tekintetét a jól látszódó vonalakról.
Persze ostoba volt, amiért azt gondolta, hogy az idősebb problémái majd egy csapásra megoldódnak amiatt, mert elkezdett megnyílni és többet mosolyogni.
De mégsem gondolta, hogy ilyen hamar újra bántja majd magát. Nem akarta így látni Hyunjint. Nem akarta, hogy szenvedjen.

– Nyugodtan menj ki, Felix – súgta az idősebb, majd visszapillantott a fal mellett lévő faasztal felé és egy újabb tekercsért nyúlt.

Válasz nem érkezett, egy pillanattal később viszont puha kezek fonták körbe Hyunjin tenyerét. Felix némán fejet rázott és kivette a fiú kezéből a gézt, majd próbálta a lehető legnagyobb gyengédséggel körbetekerni a vágásokat.

Hyunjin torkában gombóc nőtt, még a nyelés is a nehezére esett, közben pedig próbált erőt meríteni a szőke érintéséből.

– Van valami, amit nem mondasz el nekem – kezdte el halkan magyarázni Felix, miközben még mindig a géz feltekerésével foglalkozott –, de nem tudom, hogy azért, mert nem akarod, vagy mert nem mered.

A fekete hajú szaggatottan fújta ki a levegőt. Szeretett volna erről beszélni Felixszel. Csak nem tudta, hogyan kezdhetne bele.

– Mi jár a fejedben, Hyunjin?

A válasz egyszerű volt, és mégis, mikor Hyunjin a szőke szemeibe pillantva szólásra nyitotta a száját, egy hang sem jött ki a torkán. Csak arra tudott gondolni, hogy az előtte állónak milyen gyönyörűen csillognak a szemei. Mintha a problémái egy pillanatra szertefoszlottak volna. Csak Felixen járt az esze. És ez félig megijesztette őt. De csak félig.

– Te.

Felix tudta, érezte, hogy az arca felforrósodik, de ezt próbálta figyelmen kívül hagyni, mert nem akarta, hogy Hyunjin elviccelje a dolgot. Még akkor is, ha nem is viccelt. A szeplős apró mosollyal megrázta a fejét és már éppen azon volt, hogy újra megismételje a kérdését – talán kicsit máshogy –, de ekkor Hyunjin hirtelen beszélni kezdett. És nem volt se hangos, se gyors, se erőteljes a hangja, Felix mégis meghökkent.

– Shiro Anyáé volt. – A szőke szemei kissé kikerekedtek, mert mégha a fiú korábban fel is vetette magában ezt a lehetőséget, hamar elvetette, hiszen túl abszurdnak tűnt. – Shiro régen nem... ilyen volt. Anya körül teljesen máshogy viselkedett. És körülöttünk is. Aztán... – Hyunjin erősen csukta be a szemeit, ezzel próbálva visszatartani a könnyeit. A gyorsuló légzésével már nem is foglalkozott. – Fogalmam sincs miért, talán megijedt valamitől, vagy csak rosszul lépett, nem tudom, de ledobta magáról anyát. És... ebből talán akkora gond nem is lett volna, ha mindez nem vágtázás közben történik, az erdőben... – Felix erősen szívta be a levegőt az orrán és kézfejeit ökölbe szorítva körmeit belevájta a tenyerébe. Legszívesebben egyből szorosan átölelte volna a tőle csak fél méternyire állót, de hagyni akarta, hogy nyugodtan befejezhesse amit mondani szeretett volna. – Anya sokáig küzdött a kórházban, és az utolsó szavai hozzám azok voltak, hogy vigyázzak Shirora helyette is. Anya imádta Shirot. Borzasztóan.

Felixben kezdett összeállni a kép, a kérdések a fejében halványodni kezdtek. Hyunjin nem akarta, hogy mások tudják, mennyire szenved ezzel a szituációval, de lemondani sem akart a lóról.

– Ezért mész ki vele mindig hajnalban... – motyogta maga elé bámulva Felix, sokkos tekintettel.

– Megígértem anyának, hogy vigyázok rá. Megígértem, hogy semmi nem fog változni. De persze minden megváltozott. És hiába próbálkozom, ez a semmirekellő ló nem hajlandó hallgatni rám, a szállítók pedig csütörtökön jönnek érte, és én... Nem tudom, mit csináljak... Pedig én próbálkozom... – Az utolsó mondata halk volt, szinte csak maga elé lehelte a szavait; erőtlenül, kétségbeesetten.

– Segítek – pillantott fel eltökélten, szinte könyörgően Felix, a fiú szemeibe nézve. – Segítek, oké? Nem hagyjuk, hogy elszállítsák. Bízz bennem, jó?

Hyunjin nem tudta pontosan, hogy a szőke mire gondol – csak sejtései voltak csak –, de megbízott benne. És igazából bármilyen segítséget elfogadott volna, ő maga már tehetetlennek érezte magát.

– Köszönöm... – Bármi is volt az, Hyunjin hálás volt. Felix bármit is tervezett, azt azért tette, hogy segítsen neki, és ez nagyon jólesett az idősebbnek. Hagyta, hogy a szőke magához húzza őt egy – túl rövid – ölelésre, és hagyta, hogy a teste szinte beleolvadjon a kisebb érintésébe. Biztonságban érezte magát.
Felix is ugyanígy érzett.